Volt egyszer egy ByTheWay koncert...

Drága Olvasó!

Ezt a cikket ajánlom annak, aki szereti a ByTheWayt, és van türelme végigolvasni egy magamfajta őrült élményeit. Nem ajánlom annak, aki nem szereti a ByTheWayt, és nincs türelme végigolvasni egy magamfajta  őrült élményeit. És most, hogy ilyen kreatívan bevezettem a mondandómat, el is kezdem!

Nem tudjátok rólam (vagy csak nagyon kevesen) hogy én egy debreceni leányzó lennék, és a ByTheWay pedig pont ebbe a városkába készült január 25-ére. (Igen, ez a beszámoló is csak iciri-picirit csúszott, sebaj.) Én pedig természetesen meg is vettem a jegyet a barátnőimmel, pedig akkor még nem is szerettem annyira a ByTheWayt, csak egyszerűen imádom a koncerteket, imádom a tömeget, és a táncolást, amikor senki sem néz hülyének, ha üvöltöm a dalszövegeket, és rázom a hajam. (Mint utólag kiderült, igen, hülyének néztek, mert még egy koncerten sem szabad olyan mértékekben örülni, mint ahogy én átlagosan teszem.) De kezdjük csak az elejétől!
 Január 25-e szombatra esett, hatalmas havazás volt, hatalmas hideg, és a belvárosban járhatatlan utak. Így azok a tipikus koncertezős, fesztiválozós ruhavariációk, amik egyből beugranak az embereknek, és amik eszméletlenül csinosak, szóba se jöhettek. Egy csíkos pólóban és vastag fehér pamutpulcsiban, plusz a térdig érő nagykabátomban indultam koncertezni, de szerencsére mások is hasonlóan tettek, nem sültem be nagyon. A koncert hatkor kezdődött, ötkor volt kapunyitás, így negyed ötre már ott is voltunk a barátnőimmel, akikkel természetesen szétfagytunk. Nem is kicsit. Nagyon! És ráadásba, ha azt  hinné a naiv olvasó, hogy mi voltunk az elsők a sorban, hát tévedett. Hatalmas, kígyózó sor állt előttünk, ami még elkeserítőbb volt.

 De ennek ellenére nem keseredtünk el! Hogy ne kelljen mindig barátnőimnek nevezni ezt a három dilibogyót, inkább bemutatom őket: Viru, Juci (aki követeli, hogy Dittinek szólítsuk, de ez sajnos lehetetlen) és Gabi, aki otthon hagyta a jegyét, és hazaszaladt, amíg mi sorban álltunk. Végig beszélgettük az időt, és amikor már elmúlt öt óra, amikorra meg volt hirdetve a kapunyitás, és a szekuritisok bentről vigyorogtak ránk, én csak énekeltem, hogy: "Szekuritis bácsi, kint a kislányok fááznak, tessék minket beengedniiii!" Ja, és táncoltam is hozzá, amit a többi sorban álló megint csak nagyon értékelt. Miután megesett rajtunk a szívük, beengedtek minket, mi lepakoltuk a kabátunkat, és boldogan indultunk meg a White Angelben. Erről a helyről annyit kell tudni, hogy koránt sem nekünk való! Úgy értem... eléggé idősek járnak ide, nagyon jól néz ki a hely, de tényleg nem 18 éven alatti lányoknak van kitalálva. De most nem volt korhatár, és gyakorlatilag 18 éven felül alig voltak bent, férfiak még annyira sem, italt nem szolgáltak ki, úgyhogy biztosan állíthatom: teljesen biztonságban voltunk. Mi persze teljesen elveszettnek éreztük magunkat egy ilyen helyen,de kihúztuk magunkat, és magabiztosan bemutatva a karszalagunkat, átvágtunk az első ajtón, amit megláttunk. A jegyszedő srác még ránk is mosolygott. Egy lépcsőhöz értünk, mi pedig felballagtunk, és egy galérián találtuk magunkat, a korláton letekintve a tánctérre nyílt rálátásunk. Kisebb volt a hely, mint ahol átlagosan koncertet tartanánk, ezért csodálkoztunk rendesen. Minden falon volt neonos világítás, körülöttük művirágok, és középen egy hatalmas csillár. Akkor merült fel a kérdés: Hogy jutunk le a színpad elé? Aztán láttuk csak kiírva a pult felett, hogy most éppen a VIP-ban vagyunk. Na ekkor tolatás visszafelé, újra ránk mosolygott a karszalag-ellenőrző srác. És mire megtaláltuk a színpadot (másik ajtó) rájöttünk, hogy ideje meglátogatni a mosdót.  Mire visszaértünk, már a színpad elejét ellepték a törpék, akik nem viccelek: kb. 150 cm-eresek voltak maximum. Így mi pedig elhelyezkedtünk mögöttük, vagy két fejjel magasabban, mint ők. Elég elöl, de nem a legelöl tengettük boldogságos perceinket, addig egy DJ-s bácsi szórakoztatta a népet. Én a tuc-tucot hallgatni nem szeretem, de társaságban táncolni rá tényleg jó!

Így amikor a Hey Brother felcsendült, rögtön rákezdtünk a bulizásra. Ugráltunk, énekeltünk, csápoltunk...Röviden: bemelegítettünk a koncertre. Annyira, hogy a DJ bácsi ránk vigyorgott, és azt mondta a mikrofonba: jól nyomjátok, csajok!
Aztán, amikor vége lett a számnak, és elkezdődött egy számunkra ismeretlen, megpróbáltunk egy "koncertenvagyunkdemenőőő" képet lőni magunkról, amit a sötét miatt kénytelen kelletlenek voltunk nem első kamerával, hanem vakuval megtenni. Nem raknék be ezekről képeket, mert a lányok kinyírnának (tényleg). Annyira viszont elég eredeti volt az ötletünk, hogy a körülöttünk lévők mind elkezdtek villogni a vakujukkal. Miután ezt is meguntuk, el kezdtem üvölteni, hogy ByTheWay. Erre természetesen barátnőim is rákezdtek. Ezt meghallva a környéken is, majd észre sem vettük, de mindenki teli torokból üvöltötte, hogy ByTheWay! Én pedig tiszta büszke arccal vigyorogtam. A DJ bácsi le is állította a zenét, hogy fent, az öltözőben lévő srácok hallják, mennyire várjuk őket. Ezek után elköszönt tőlünk a DJ bácsi (azóta hiányzik, brühü:(( ) és egy csomóan mászkáltak a színpadon, piszkálták a keverőpultot, vagy a mikrofonokat, és már mind sikoltásban törtünk ki, amikor kiderült, hogy csak egy hangosító.
És akkor egyszer csak megérkeztek Ők! És akkora sikítást csaptunk, mint amit csak egy hadseregnyi

őrült lányrajongó tud művelni! Aki volt már ilyen koncerten, az tudja csak, miről beszélek (aki nem volt, sürgősen pótolja be!)
Felsorakoztak szépen az iszonyú pici színpadra (amit ráadásul üvegfal választott el a rajongóktól, így nem tudtunk velük kezet fogni.) Köszöntek nekünk, mi is nekik, mint jól nevelt fiatalokhoz illik. Olika azzal indított, hogy mi van itt, advent? És el kezdte piszkálni a gyertya hegyeket és művirág völgyeket, amik a keverő pult mellett voltak elhelyezve. Természetesen ezen mind röhögtünk, mert tiszta aranyosan mondta. Rajongói költői kérdés: Tud ő bármit is nem aranyosan mondani? Na jó, akkor még nem voltam rajongó, csak koncertezni vágyó tinédzser, így folytatom a

mesémet! Hagyományosan, szokásosan a Troublemakerrel indítottak. Na ekkor volt az a pillanat, hogy egyszerű leányzóból Wayerré avanzsáltam. És nem csak Wayerré, hanem Olivéyerré is! Hogy ez hogy lehetséges? Én sem teljesen értem... Egész egyszerűen mosolygott, irtó vicceseket mondott, ott állt előttem, velem szemben, jó volt a haja, és az a mozgás... Tudom, hogy ez nem debreceni, hanem Europarkos, de nem találtam debreceni videót, így innen gyártottam gifeket olyanoknak, akik még nem látták azt a mozgást...

Hát most nem???

Ezt hogy a francba csinálja? Próbáljátok ki, nekem nem megy!:o

És ez még csak a legeleje! Ezek után következett a Blured Lines... ami még ennél is jobb volt! Megint csak Europarkos gif következik, de egyszerűen nem találok jó Debreceni videót:(

Amikor kimutattak (Oli a mi környékünkre) és énekelték, hogy I know you want it... Én így ösztönösen: 

 - Yes, I want it!

És ezek után még jött a Lady Marmalade, No Diggity, Embertelen Dal, Fire, Létezem... Már nem teljesen emlékszem a sorrendre, csak arra, hogy végig vigyorogtam, végig fent volt a kezem, táncoltam, ugráltam. Viru folyton videózott, vagy szívet mutatott...de azt olyan aranyosan! Azóta azzal piszkáljuk. Juci olyan kis törpe, hogy csak a kézfeje látszott ki közülünk, úgyhogy nem pontosan tudom, mit csinált, Gabica meg vigyorgott, visított, és néha ugrált. De nagyon roptuk mind a négyen! 

Ezen rajta vagyok!! Kíváncsi vagyok, rám ismertek-e:)

 És ehhez persze jön hozzá, az a kislányos monológ, hogy Oli igenis rám nézett! Nem is csak rám nézett, rám mosolygott! Tényleg! Esküszöm! Nem beképzeltem! Ne nézz így rám!!!!

A koncert közben Ya Ou videózott, katt ami bejárta a rajongók köreit, és meg is értem, irtó vicces volt!

Miután vége lett a koncertnek, tódultunk át a dedikálásra. Sikerült jó helyen lennünk, jó időben, és viszonylag hamar kaptunk autogrammot. Ez amolyan a tömeg hozzányom az asztalhoz, és ha túléled, jól jársz, ha nem, akkor szívtad stílusba osztogatták az aláírásokat, és minden az erőszakosságodtól függött. Én nem vagyok egy olyan típus, ezért csodának számított, hogy előre kerültem. Gabica Bencével beszélgetett, mert az unokatesójával ismerik egymást, én pedig ledermedve álltam Oli előtt, és nem bírtam megszólalni, vagy hova nézni. Úgy éreztem magam, mintha szerelmes lennék...pedig nyilván nem voltam az. 

Suttogva megszólítottam, és megkértem, hogy adja körbe a bérlettokomat (amiben benne hagytam a diákigazolványomat is). Ő pedig meghallotta, rám mosolygott, és miután aláírta, tovább adta. És tudtam volna beszélni vele! Ha meghallotta a suttogásomat, a gazdasági válságról is

Ezen már nem én vagyok, de ez volt a felállás:)

tudtunk volna dumálni. Főleg, hogy a tömeg úgy odanyomott, hogy kb. öt percen keresztül ott ácsorogtam, tőle fél méterre, akár még el is tudtam volna neki szavalni a Kőműves Kelemennét is akár! (Na jó, az fura lett volna. 1. Nem tudom fejből. 2. Minek szavalnék Kőműves Kelemennét Patocska Olivérnek? 3. Az nem is vidám óda...kifejezetten szomorú...) De én mit csináltam?? Na, mit? El kezdtem bámulni a plafont, hölgyeim és uraim! A helyzetemet Ya Ou mentette meg, erre a párbeszédre tisztán emlékszem:
 - Ez kié? - emelte fel a kék bérlettokomat Ya Ou, majd mielőtt kinyitotta volna gyorsan válaszoltam.
 - Az enyém! - szóltam talán egy kicsivel hevesebben, mint ahogy szoktam.
 - Nem akarod, hogy megnézzem? - vigyorodott el.
 - Háát... Ha lehet ne, mert elég előnytelen a kép - húztam el a számat.
Természetesen kinyitotta a tokot, és mikor meglátta a képet, rémülten eltátotta a száját, undorodva elhúzta a száját. Én pedig nem bírtam ki, és elröhögtem magam.
 - Nem, egyébként nem az - adta vissza ő is nevetve a tokot.
Ekkor már mind megkaptuk amiért jöttünk, így megfordultam, és egy szezám tárulj utasítással megpróbáltam átver-

ekedni magam az erőszakos lánytömegen. Nem ismerték a varázsszót, a tüdőmből viszont kiszorítottak minden levegőt. Miután kijutottunk, (és megbizonyosodtunk arról, amiről Wolf Kati énekelt: Én nem tudtam, hogy az ember mindent túlél...) várakoztunk a fotózkodásra, és valahogy, nem tudom hogy, de itt is az elsők között kaptunk képet. Én Benihez kerültem, Olihoz meg valami idegen csaj, aki nem tudjuk, hogy került oda... Sebaj:) (Nagy bátorság volt feltölteni magamról képet, nem lelopni!!) Ezek után kimentünk az utcára, hogy szívjunk egy kis friss levegőt a nagy tömeg után. Én és Viru úgy voltunk vele, hogy Gabicával és Dittivel ellenben nem állunk be még egyszer a sorba, mert nekik még van két koncertjük az este folyamán, és a többi rajongónak is legyen képe, így fölösleges, hogy szívjuk a levegőt előlük. Így hazaballagtunk. A mi történetünk talán nem volt érdekes. Hiszen nem volt első látásra szerelem, nem ölelhettem meg őket, és még csak közös képem se lett velük...vagy Olikával. Na de mi a helyzet a két elmaradt báránykánkkal, Gabicával és Dittivel? Na, az ő történetük tényleg izgalmasabb lett volna az enyémnél, így, hogy a nagy érdemű olvasó, aki eddig kibírta őrült írásstílusom ne érezze totálisan elpocsékolt időnek, amit az olvasással töltött, leírom az ő story-ukat is!
 A két dilibogyó újra beállt a sorba, és készült egy újabb kép. Mikor meglátták őket, már régi ismerősként köszöntötték őket, mint a lányok, akikkel már egyszer fotózkodtunk.
Miután meglett a kép, elmentek a mosdóba, és ott meghallottak két lányt beszélgetni, amint azt tárgyalják, hogy ők beadták a security-s bácsinak, hogy suliújságtól jöttek, és beszélgettek Bencével (ő debreceni srác, így nem fura annyira). A két dilibogyó mit csinált? Természetesen mentek beszélgetni Bencével! Nem

vittek hangrögzítőt, csak beszélgettek. Megbeszélték, hogy a Bence osztályfőnöke a mi töri tanárunk, hogy miért ment át másik iskolába... Szóval miután ez is megvolt, elhagyták a White Angelt, gyakorlatilag utolsóként. Az utcán már sorakoztak a limuzinok, nagyobb autók, hogy elvigyék a srácokat a következő koncertre (hármat nyomtak le egy este) . És amíg a két dili a plakátokkal fotózkodtak, amiken természetesen a fiúk virítottak, észrevették, hogy kisurrannak a hátsó ajtón, és egy pizzázóba mennek. Odamentek a pizzázó elé, de nem mentek be hozzájuk. Ya Ou viszont észrevette őket, kijött hozzájuk, pizzával a kezében, és beszélgettek egy csomót. Természetesen képek is

születtek. Ya Ou-t követte az összes fiú, mindenkit megöleltek, elmondásuk szerint mindenkinek iszonyú jó illata van.

Ezek után még volt egy koncert a fórumban, ahol Bence kiintegetett nekem (Tényleg! Nem képzeltem be! Halál komoly! Nekem, és nem másnak! Miért néztek hülyének megint?). De igazából nem volt igazi koncert. Az egész Fórumot ellepték a bámészkodók, nem a rajongók, és csöndben, egy helyben, unott fejjel bámultak. Ezek annyian voltak, hogy a Wayerek nem fértek oda, így én sem, és amikor elkezdtem énekelni és ugrálni, azzal az igazi: Hát ez idióta! fejjel nyugtázták a "kirohanásomat". Pedig egy koncerten így kell viselkedni! Szóval ha úgy vesszük, az nem koncert volt, hanem fellépés. És a nyomába sem ért a White Angelnek.
Nem tudom, hogy hányan olvastátok el ezt az ultrahosszúra nyúlt bejegyzést, nem tudom elképzelni, hogy sok mindenkinek lett volna ehhez türelme. Ha esetleg igen, te is voltál koncerten, vagy nem vagy rajongó, de elolvastad, és esetleg tetszett/nem tetszett, nyugodtan írd meg kommentben!:) Valójában azért írtam meg ezt az élménybeszámolót, hogy ne felejtsem el ezt az estét. Mert ez volt életem egyik legjobb estéje!
Kívánom, hogy Te, kedves Olvasó egyszer látogass el egy koncertjükre, még ha nem is vagy rajongó, ahogy én sem voltam az, és érezd magad olyan jól, ahogyan én éreztem magam!