Volt egyszer egy ByTheWay koncert...

Drága Olvasó!

Ezt a cikket ajánlom annak, aki szereti a ByTheWayt, és van türelme végigolvasni egy magamfajta őrült élményeit. Nem ajánlom annak, aki nem szereti a ByTheWayt, és nincs türelme végigolvasni egy magamfajta  őrült élményeit. És most, hogy ilyen kreatívan bevezettem a mondandómat, el is kezdem!

Nem tudjátok rólam (vagy csak nagyon kevesen) hogy én egy debreceni leányzó lennék, és a ByTheWay pedig pont ebbe a városkába készült január 25-ére. (Igen, ez a beszámoló is csak iciri-picirit csúszott, sebaj.) Én pedig természetesen meg is vettem a jegyet a barátnőimmel, pedig akkor még nem is szerettem annyira a ByTheWayt, csak egyszerűen imádom a koncerteket, imádom a tömeget, és a táncolást, amikor senki sem néz hülyének, ha üvöltöm a dalszövegeket, és rázom a hajam. (Mint utólag kiderült, igen, hülyének néztek, mert még egy koncerten sem szabad olyan mértékekben örülni, mint ahogy én átlagosan teszem.) De kezdjük csak az elejétől!
 Január 25-e szombatra esett, hatalmas havazás volt, hatalmas hideg, és a belvárosban járhatatlan utak. Így azok a tipikus koncertezős, fesztiválozós ruhavariációk, amik egyből beugranak az embereknek, és amik eszméletlenül csinosak, szóba se jöhettek. Egy csíkos pólóban és vastag fehér pamutpulcsiban, plusz a térdig érő nagykabátomban indultam koncertezni, de szerencsére mások is hasonlóan tettek, nem sültem be nagyon. A koncert hatkor kezdődött, ötkor volt kapunyitás, így negyed ötre már ott is voltunk a barátnőimmel, akikkel természetesen szétfagytunk. Nem is kicsit. Nagyon! És ráadásba, ha azt  hinné a naiv olvasó, hogy mi voltunk az elsők a sorban, hát tévedett. Hatalmas, kígyózó sor állt előttünk, ami még elkeserítőbb volt.

 De ennek ellenére nem keseredtünk el! Hogy ne kelljen mindig barátnőimnek nevezni ezt a három dilibogyót, inkább bemutatom őket: Viru, Juci (aki követeli, hogy Dittinek szólítsuk, de ez sajnos lehetetlen) és Gabi, aki otthon hagyta a jegyét, és hazaszaladt, amíg mi sorban álltunk. Végig beszélgettük az időt, és amikor már elmúlt öt óra, amikorra meg volt hirdetve a kapunyitás, és a szekuritisok bentről vigyorogtak ránk, én csak énekeltem, hogy: "Szekuritis bácsi, kint a kislányok fááznak, tessék minket beengedniiii!" Ja, és táncoltam is hozzá, amit a többi sorban álló megint csak nagyon értékelt. Miután megesett rajtunk a szívük, beengedtek minket, mi lepakoltuk a kabátunkat, és boldogan indultunk meg a White Angelben. Erről a helyről annyit kell tudni, hogy koránt sem nekünk való! Úgy értem... eléggé idősek járnak ide, nagyon jól néz ki a hely, de tényleg nem 18 éven alatti lányoknak van kitalálva. De most nem volt korhatár, és gyakorlatilag 18 éven felül alig voltak bent, férfiak még annyira sem, italt nem szolgáltak ki, úgyhogy biztosan állíthatom: teljesen biztonságban voltunk. Mi persze teljesen elveszettnek éreztük magunkat egy ilyen helyen,de kihúztuk magunkat, és magabiztosan bemutatva a karszalagunkat, átvágtunk az első ajtón, amit megláttunk. A jegyszedő srác még ránk is mosolygott. Egy lépcsőhöz értünk, mi pedig felballagtunk, és egy galérián találtuk magunkat, a korláton letekintve a tánctérre nyílt rálátásunk. Kisebb volt a hely, mint ahol átlagosan koncertet tartanánk, ezért csodálkoztunk rendesen. Minden falon volt neonos világítás, körülöttük művirágok, és középen egy hatalmas csillár. Akkor merült fel a kérdés: Hogy jutunk le a színpad elé? Aztán láttuk csak kiírva a pult felett, hogy most éppen a VIP-ban vagyunk. Na ekkor tolatás visszafelé, újra ránk mosolygott a karszalag-ellenőrző srác. És mire megtaláltuk a színpadot (másik ajtó) rájöttünk, hogy ideje meglátogatni a mosdót.  Mire visszaértünk, már a színpad elejét ellepték a törpék, akik nem viccelek: kb. 150 cm-eresek voltak maximum. Így mi pedig elhelyezkedtünk mögöttük, vagy két fejjel magasabban, mint ők. Elég elöl, de nem a legelöl tengettük boldogságos perceinket, addig egy DJ-s bácsi szórakoztatta a népet. Én a tuc-tucot hallgatni nem szeretem, de társaságban táncolni rá tényleg jó!

Így amikor a Hey Brother felcsendült, rögtön rákezdtünk a bulizásra. Ugráltunk, énekeltünk, csápoltunk...Röviden: bemelegítettünk a koncertre. Annyira, hogy a DJ bácsi ránk vigyorgott, és azt mondta a mikrofonba: jól nyomjátok, csajok!
Aztán, amikor vége lett a számnak, és elkezdődött egy számunkra ismeretlen, megpróbáltunk egy "koncertenvagyunkdemenőőő" képet lőni magunkról, amit a sötét miatt kénytelen kelletlenek voltunk nem első kamerával, hanem vakuval megtenni. Nem raknék be ezekről képeket, mert a lányok kinyírnának (tényleg). Annyira viszont elég eredeti volt az ötletünk, hogy a körülöttünk lévők mind elkezdtek villogni a vakujukkal. Miután ezt is meguntuk, el kezdtem üvölteni, hogy ByTheWay. Erre természetesen barátnőim is rákezdtek. Ezt meghallva a környéken is, majd észre sem vettük, de mindenki teli torokból üvöltötte, hogy ByTheWay! Én pedig tiszta büszke arccal vigyorogtam. A DJ bácsi le is állította a zenét, hogy fent, az öltözőben lévő srácok hallják, mennyire várjuk őket. Ezek után elköszönt tőlünk a DJ bácsi (azóta hiányzik, brühü:(( ) és egy csomóan mászkáltak a színpadon, piszkálták a keverőpultot, vagy a mikrofonokat, és már mind sikoltásban törtünk ki, amikor kiderült, hogy csak egy hangosító.
És akkor egyszer csak megérkeztek Ők! És akkora sikítást csaptunk, mint amit csak egy hadseregnyi

őrült lányrajongó tud művelni! Aki volt már ilyen koncerten, az tudja csak, miről beszélek (aki nem volt, sürgősen pótolja be!)
Felsorakoztak szépen az iszonyú pici színpadra (amit ráadásul üvegfal választott el a rajongóktól, így nem tudtunk velük kezet fogni.) Köszöntek nekünk, mi is nekik, mint jól nevelt fiatalokhoz illik. Olika azzal indított, hogy mi van itt, advent? És el kezdte piszkálni a gyertya hegyeket és művirág völgyeket, amik a keverő pult mellett voltak elhelyezve. Természetesen ezen mind röhögtünk, mert tiszta aranyosan mondta. Rajongói költői kérdés: Tud ő bármit is nem aranyosan mondani? Na jó, akkor még nem voltam rajongó, csak koncertezni vágyó tinédzser, így folytatom a

mesémet! Hagyományosan, szokásosan a Troublemakerrel indítottak. Na ekkor volt az a pillanat, hogy egyszerű leányzóból Wayerré avanzsáltam. És nem csak Wayerré, hanem Olivéyerré is! Hogy ez hogy lehetséges? Én sem teljesen értem... Egész egyszerűen mosolygott, irtó vicceseket mondott, ott állt előttem, velem szemben, jó volt a haja, és az a mozgás... Tudom, hogy ez nem debreceni, hanem Europarkos, de nem találtam debreceni videót, így innen gyártottam gifeket olyanoknak, akik még nem látták azt a mozgást...

Hát most nem???

Ezt hogy a francba csinálja? Próbáljátok ki, nekem nem megy!:o

És ez még csak a legeleje! Ezek után következett a Blured Lines... ami még ennél is jobb volt! Megint csak Europarkos gif következik, de egyszerűen nem találok jó Debreceni videót:(

Amikor kimutattak (Oli a mi környékünkre) és énekelték, hogy I know you want it... Én így ösztönösen: 

 - Yes, I want it!

És ezek után még jött a Lady Marmalade, No Diggity, Embertelen Dal, Fire, Létezem... Már nem teljesen emlékszem a sorrendre, csak arra, hogy végig vigyorogtam, végig fent volt a kezem, táncoltam, ugráltam. Viru folyton videózott, vagy szívet mutatott...de azt olyan aranyosan! Azóta azzal piszkáljuk. Juci olyan kis törpe, hogy csak a kézfeje látszott ki közülünk, úgyhogy nem pontosan tudom, mit csinált, Gabica meg vigyorgott, visított, és néha ugrált. De nagyon roptuk mind a négyen! 

Ezen rajta vagyok!! Kíváncsi vagyok, rám ismertek-e:)

 És ehhez persze jön hozzá, az a kislányos monológ, hogy Oli igenis rám nézett! Nem is csak rám nézett, rám mosolygott! Tényleg! Esküszöm! Nem beképzeltem! Ne nézz így rám!!!!

A koncert közben Ya Ou videózott, katt ami bejárta a rajongók köreit, és meg is értem, irtó vicces volt!

Miután vége lett a koncertnek, tódultunk át a dedikálásra. Sikerült jó helyen lennünk, jó időben, és viszonylag hamar kaptunk autogrammot. Ez amolyan a tömeg hozzányom az asztalhoz, és ha túléled, jól jársz, ha nem, akkor szívtad stílusba osztogatták az aláírásokat, és minden az erőszakosságodtól függött. Én nem vagyok egy olyan típus, ezért csodának számított, hogy előre kerültem. Gabica Bencével beszélgetett, mert az unokatesójával ismerik egymást, én pedig ledermedve álltam Oli előtt, és nem bírtam megszólalni, vagy hova nézni. Úgy éreztem magam, mintha szerelmes lennék...pedig nyilván nem voltam az. 

Suttogva megszólítottam, és megkértem, hogy adja körbe a bérlettokomat (amiben benne hagytam a diákigazolványomat is). Ő pedig meghallotta, rám mosolygott, és miután aláírta, tovább adta. És tudtam volna beszélni vele! Ha meghallotta a suttogásomat, a gazdasági válságról is

Ezen már nem én vagyok, de ez volt a felállás:)

tudtunk volna dumálni. Főleg, hogy a tömeg úgy odanyomott, hogy kb. öt percen keresztül ott ácsorogtam, tőle fél méterre, akár még el is tudtam volna neki szavalni a Kőműves Kelemennét is akár! (Na jó, az fura lett volna. 1. Nem tudom fejből. 2. Minek szavalnék Kőműves Kelemennét Patocska Olivérnek? 3. Az nem is vidám óda...kifejezetten szomorú...) De én mit csináltam?? Na, mit? El kezdtem bámulni a plafont, hölgyeim és uraim! A helyzetemet Ya Ou mentette meg, erre a párbeszédre tisztán emlékszem:
 - Ez kié? - emelte fel a kék bérlettokomat Ya Ou, majd mielőtt kinyitotta volna gyorsan válaszoltam.
 - Az enyém! - szóltam talán egy kicsivel hevesebben, mint ahogy szoktam.
 - Nem akarod, hogy megnézzem? - vigyorodott el.
 - Háát... Ha lehet ne, mert elég előnytelen a kép - húztam el a számat.
Természetesen kinyitotta a tokot, és mikor meglátta a képet, rémülten eltátotta a száját, undorodva elhúzta a száját. Én pedig nem bírtam ki, és elröhögtem magam.
 - Nem, egyébként nem az - adta vissza ő is nevetve a tokot.
Ekkor már mind megkaptuk amiért jöttünk, így megfordultam, és egy szezám tárulj utasítással megpróbáltam átver-

ekedni magam az erőszakos lánytömegen. Nem ismerték a varázsszót, a tüdőmből viszont kiszorítottak minden levegőt. Miután kijutottunk, (és megbizonyosodtunk arról, amiről Wolf Kati énekelt: Én nem tudtam, hogy az ember mindent túlél...) várakoztunk a fotózkodásra, és valahogy, nem tudom hogy, de itt is az elsők között kaptunk képet. Én Benihez kerültem, Olihoz meg valami idegen csaj, aki nem tudjuk, hogy került oda... Sebaj:) (Nagy bátorság volt feltölteni magamról képet, nem lelopni!!) Ezek után kimentünk az utcára, hogy szívjunk egy kis friss levegőt a nagy tömeg után. Én és Viru úgy voltunk vele, hogy Gabicával és Dittivel ellenben nem állunk be még egyszer a sorba, mert nekik még van két koncertjük az este folyamán, és a többi rajongónak is legyen képe, így fölösleges, hogy szívjuk a levegőt előlük. Így hazaballagtunk. A mi történetünk talán nem volt érdekes. Hiszen nem volt első látásra szerelem, nem ölelhettem meg őket, és még csak közös képem se lett velük...vagy Olikával. Na de mi a helyzet a két elmaradt báránykánkkal, Gabicával és Dittivel? Na, az ő történetük tényleg izgalmasabb lett volna az enyémnél, így, hogy a nagy érdemű olvasó, aki eddig kibírta őrült írásstílusom ne érezze totálisan elpocsékolt időnek, amit az olvasással töltött, leírom az ő story-ukat is!
 A két dilibogyó újra beállt a sorba, és készült egy újabb kép. Mikor meglátták őket, már régi ismerősként köszöntötték őket, mint a lányok, akikkel már egyszer fotózkodtunk.
Miután meglett a kép, elmentek a mosdóba, és ott meghallottak két lányt beszélgetni, amint azt tárgyalják, hogy ők beadták a security-s bácsinak, hogy suliújságtól jöttek, és beszélgettek Bencével (ő debreceni srác, így nem fura annyira). A két dilibogyó mit csinált? Természetesen mentek beszélgetni Bencével! Nem

vittek hangrögzítőt, csak beszélgettek. Megbeszélték, hogy a Bence osztályfőnöke a mi töri tanárunk, hogy miért ment át másik iskolába... Szóval miután ez is megvolt, elhagyták a White Angelt, gyakorlatilag utolsóként. Az utcán már sorakoztak a limuzinok, nagyobb autók, hogy elvigyék a srácokat a következő koncertre (hármat nyomtak le egy este) . És amíg a két dili a plakátokkal fotózkodtak, amiken természetesen a fiúk virítottak, észrevették, hogy kisurrannak a hátsó ajtón, és egy pizzázóba mennek. Odamentek a pizzázó elé, de nem mentek be hozzájuk. Ya Ou viszont észrevette őket, kijött hozzájuk, pizzával a kezében, és beszélgettek egy csomót. Természetesen képek is

születtek. Ya Ou-t követte az összes fiú, mindenkit megöleltek, elmondásuk szerint mindenkinek iszonyú jó illata van.

Ezek után még volt egy koncert a fórumban, ahol Bence kiintegetett nekem (Tényleg! Nem képzeltem be! Halál komoly! Nekem, és nem másnak! Miért néztek hülyének megint?). De igazából nem volt igazi koncert. Az egész Fórumot ellepték a bámészkodók, nem a rajongók, és csöndben, egy helyben, unott fejjel bámultak. Ezek annyian voltak, hogy a Wayerek nem fértek oda, így én sem, és amikor elkezdtem énekelni és ugrálni, azzal az igazi: Hát ez idióta! fejjel nyugtázták a "kirohanásomat". Pedig egy koncerten így kell viselkedni! Szóval ha úgy vesszük, az nem koncert volt, hanem fellépés. És a nyomába sem ért a White Angelnek.
Nem tudom, hogy hányan olvastátok el ezt az ultrahosszúra nyúlt bejegyzést, nem tudom elképzelni, hogy sok mindenkinek lett volna ehhez türelme. Ha esetleg igen, te is voltál koncerten, vagy nem vagy rajongó, de elolvastad, és esetleg tetszett/nem tetszett, nyugodtan írd meg kommentben!:) Valójában azért írtam meg ezt az élménybeszámolót, hogy ne felejtsem el ezt az estét. Mert ez volt életem egyik legjobb estéje!
Kívánom, hogy Te, kedves Olvasó egyszer látogass el egy koncertjükre, még ha nem is vagy rajongó, ahogy én sem voltam az, és érezd magad olyan jól, ahogyan én éreztem magam!

Novellák

Drága pályázók/olvasók!

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ekkora kimaradással érkeztem meg az eredményhirdetéssel (amit már nem is igazán lehet annak nevezni). Tényleg, bocsánatot kérek mindannyitoktól! Összesen három novella érkezett be, amivel nem akartam megbékélni, így csak vártam, hátha érkezik több, de mostanra be kell látnom, erre nincs sok esély. Viszont így zsűrizni sem szeretnék, mert ugyan mind megérdemelnétek az első helyet, nem szeretnék egyet kiemelni, vagy esetleg sorba állítani a műveket, hiszen azzal megbántanék valakit, amit nem szeretnék. Nagyon sajnálom, hogy nem érkezett be több mű, talán majd máskor több lesz. Itt a három novella, mindenkinek gratulálok, hiszen szép, jól megírt írásokról van szó! Ölel benneteket, Leona G.<3

Lucifer Prince

Tenger mélyén

Macskaköves utcán az eldobott cigarettacsikkek, mint ajkain csüngő hazugságok. Merev járásából a hurrikán szele sem tudná kizökkenteni. Nehéz léptei visszhangot vernek a kopott házak ablakain. Elgondolkodva mereng valamin, valami fontos dolgon – vagy csak hiszi, hogy azon. Nem fordít elég figyelmet a külvilágra, előre halad, mintha lenne célja. Maga elé képzel egy járható utat, amin az akadályok elbújnak előtte, amin az eltaposott cigarettacikkek nem ragadnak a talpára. A hazugságot nem bírja lemosni szájáról, fogával az alsó ajkába harap. Fél.

Ismeretlen érzés vert tanyát a szívében, idegesen morran fel, felkapja magára a kabátot és újra elindul. Céltalan bolyong, magabiztos járása azonban nem tükrözi a benne tátongó hatalmas zavartságot. Keményre formált arca elhiteti az idegennel; minden rendben. Lelassítja lépteit, mintha egy pillanatra megfagyott volna előtte a világ. Óvatosan körbekémleli az eget, egy pontot keres, mely csak a fejében létezik. Errefelé sosem csillagos az ég. Lehunyja a szemét, elszámol tízig, meg akar nyugodni, el akarja felejteni, meg akar tőle szabadulni. Eressz! Lábainak nem bír parancsolni, futásnak ered.

Alkoholszag és nikotin illatának bódító egyvelege nyugtatja a testét. Az emberi zajokat elnyomja valami sokkal hangosabb érzés. Hiányos puzzle, elé tolták a sebzett játékot. Kényszerítve, hogy játsszon vele. Összetörtem. Nesztelen léptekkel halad az ajtó felé, lehunyja szemét, nem akarja látni az ezernyi kérdő arcot, a fürkésző tekintetetek.

Vér cseppen a padlóra, a kés éle könnyen szakítja át a bőrét, egyenesen a húsáig hatol. Az üvöltő csöndben az óra kattogása visszhangzik a fejében, megőrjítve ezzel Őt. Lehunyt szemmel tűri a testén átfutó fájdalmat mely, mint a villámcsapás, hirtelen éri. Vörös cseppek alvadnak a karján, lehajtott fejjel az üres kirakósra mered. Ujjával végigsimít a fedelén. Magányos vagyok.

Valami meghalt benne aznap. Az ostoba puzzle játékok is mind azt a napot idézik. Félelembe öltözve evez át az emlékek tengerén, pusztítani kíván. A zord Poseidon uralta világban, melyben az összes kín lakozik. Apró hullám fodrozódása, idilli a csalóka kép mit kivetítettek szemei elé. Fejében a mosolygó bolondok bilincseiket rángatják, elveszti az utolsó darabot is ami ehhez a világhoz köti. Érzékien simogatja a napsugár az arcát, keze a bánat által lett megkötözve. Eressz! Üvegek éles törmeléke, valami koppan a parkettán. Aztán elhal minden zaj, és csak a csönd marad, mely fásultan lebeg a szobában.

Tágra nyílt pupillák, mintha észrevett volna valamit a távolban. Az áthatolhatatlan ködfátyol mögött talán a boldogság honol, vagy csak egy ostoba reménysugár próbálja becsapni? Erőtlenül zuhan vissza a kemény padlóra, szemhéjának mázsás súlyát nem bírja el, hiába viaskodik. Önharcot produkál, puszta kézzel fojtaná magát abba a nyugodt tengerbe. Nem akarja felkavarni a vizet, nem akarja megtenni. Miért?

Hajnali napsugár tánca, pajkos szellő kap hajába. Felül, semmi sincs rendben. Kezéhez kap egy bontatlan whisky-s üveget, mégsem nyitja ki. Nem meri, nem akar újra öntudatán kívül egy másik helyre kerülni, nem akar az álmaiban háborúzni önmagával. Rekedt sóhaj szabadul ki ajkai barlangjából, leteszi maga mellém az alkoholt. Felejtsd el. Felkapja magára a sálat, elindul. Hova menjek? Hova, hogy ne érezzem?

Egy korsó, majd még egy. Hiába vonta meg magától a töményet, a sárga nedű éltető forrásként csúszik le torkán. Kőkemény fagy, mely a pohár aljára vési akaratát, a soha szó összeolvad a könnyei által korbácsolt bánattal. Ne gondolkozz. Merev kezet érez a vállán, ijedten kapja fel fejét. Szalmaszőke haj, zöld szemek és egy mosolyra húzódó száj egy öltöny csomagolásában. Idegesen köhint, nem vevő semmilyen jó tanácsra, sem kioktatása. Szájához emeli az újabb korsót, még egy pohár – suttogja magának. Idegen ujjak tapadnak az üvegre, kivéve a kezéből. Düh villan szemeiben, felpattan ültéből és öklét a férfi arcához emeli. Nem tudom megtenni. Leengedi karját reszkető teste mellé, lesüti szemét és kirohan. Tűnj el!

Könny és vér ocsmány masszája mely karját ékesíti. Felejtés utáni vágyát elnyomja a keserűségnek a szava, ostorként csap le rá az igazság. Koloncként nevelkedett, zord tekintetű, ismeretlen emberek sosem láthatták rajta az önpusztítás jeleit. Mosoly mögé rejtette a tomboló dühét és nyomorúságát. Ágya alatt a hatalmat kereső szörnyek kitörni kívántak, bosszúból a nyakát kaparták, szörnyű kínokkal teli álmokba taszítva sérült lelkét. Meghunyászkodva, megtépázva vált egyre nagyobbá, majd a legnagyobbá, kitörni kívánt. S bár megadatott neki minden, mi kijárt az akkori sanyarúsága miatt, nem volt boldog. Sosem volt boldog.

Kocsmaszag, érthetetlen kusza kiáltások. Mélyebbre már úgy sem süllyedhetek. Leül, rendel egy kör italt, sóhajt. Huppanás hallatszik, valaki letelepedett a mellette lévő székre. Kíváncsian mered a férfira, felismeri a tegnapi alakot. Mit keres már megint itt? Megrázza a fejét, a kívánt sörért nyúl.

- Alkoholba fojtott bánat? - reszelős hang, megüti a fülét. Ijedten pislog fel az idegenre.

- Talán – meghúzza a korsót. - Még egyet legyen szíves.

Csönd. Megszokott háttérzajként ivódik belé a részegek harsogó éneke, a pultos fütyörészése.

- Szeretnéd kipróbálni velem? - kérdezi pajkos mosollyal az arcán. Ez most részeg vagy tényleg őrült?

- Rendben – egyezek meg vele. Már így is a legmélyén vagyok, rosszabb már nem jöhet.

Kéjes nyögések, forró lehelet perzseli a bőrét. Feszítő érzés mar belé, a gyönyör hirtelen csap le rá, az őrületbe kergeti a társa által keltett vad hullámzás. Valami széttört benne, valami ami eddig makacsul ragaszkodott az olcsó ragasztó tartósságát illetően. Nem bírta tovább, széthullott. Ezernyi darabra, mint élete első vodkás üvegének a szilánkjai. Taposott rajtuk, szitkozódott és sírt. Ez azonban egy teljesen más megvilágítása helyezte az addigi fájdalmát.- Ki vagy? - hangja elcsuklik, a vágy szét akar robbanni benne, de tudni kell. Tudni akarom!- A megmentőd – egy lágy csókot lehet az ajkára, újabb vad hullámzásba kezd. Megőrülök.

Hasító fejfájás, görcsbe rándul a lába, ahogy megpróbálja ülő helyzetbe tornázni magát. Hová lett? Megmasszírozva tarkóját, elindul körbekémlelni a házat. Sehol sem leli. Lassan kullog vissza a szobába, lehuppan az ágyra. Visszaemlékezik az este minden mozzanatára. Elterül az ágyon – francba, nem vagyok meleg – lehunyja a szemeit. Éles papír vág a hátába, mi lehet ez?..

„A félelemnek nincsenek karmai, sem szárnyai. Nem tudnak bántani, nem tudnak megkötözni sem rabul ejteni. A kényszer uralkodik csak az elméd felett, s te konokul elhitted minden galád szavát. Undorodtál magadtól, a tetteidtől. Nem vagy rossz ember, csak a szeretet hiánya fészkelte be magát a szívedbe amit te makacsul elzártál az emberek elől. Hiába vagyunk ismeretlenek, a szemedből minden látszott. Mert a szem a lélek tükre, s mint a kincsesláda, a lélek is az ember mélyén, a tenger fenekén rejtőzik.”

Takács Szandi

Emlékszel még a kiskorodban játszott játékokra? Fogócskára, bújócskára? És az izgalmasabb szórakozásokra, mint például a főzés-sütés műanyag edényekkel és világító, éneklő sütővel? Vagy az aranyos papás-mamás délutáni programokra, amikor a kis, pisilni tudó játékbabádat kellett hazahozni az oviból?

Egy gyönyörű nyári délután volt, anyuéknak nem kellett aznap dolgozniuk, így átjöhetett néhány játszópajtásom a suliból. Dóri, Ági, Máté és Misi majd kiugrott a bőrükből, mikor kiszabadultunk a kertbe. Bevallom, én is nagyon boldog voltam, hiszen a nap csodásan ragyogott a tiszta kék égen, barátok vettek körül, és anyuék is itthon voltak, ami az átlagos hétköznapokon ritka dolog. Bár biztos nem öt, élénk gyerkőcre vágytak a szabadnapjukon, mégsem hagyta el szájukat egyetlen egy panaszszó sem, és ezért – így utólag – nagyon hálás vagyok nekik.
A gyermeki agy csodákra képes. Olyan dolgokat tud lefesteni a fantáziájával, amit egy felnőtt nem érthet meg. Képzeletbeli barátok, színesebbnél színesebb játékok, amik érdekesebbé teszik a délutánjaikat. Meg persze a szüleikét. Egy igazán törődő szülő bármikor képes időt szakítani aktív kis csemetéjére, még akkor is, ha ezeregy más dolga van, ami fontosabb holmi mókázásnál.
Most, ha a kedves olvasó sem bánja, szeretnék elmesélni egy ilyen délutáni mókázást, ami gyermekkorom egyik legszebb emlékét véste a fejembe.
A délután első fele csodásan telt, pancsoltunk a gumimedencében, fogócskáztunk, majd pihenésképp megnéztünk egy-két rajzfilmet. Csakhogy hamar kifogytunk a programokból, egyszerűen semmi nem jutott eszükbe, pedig mind az öten nagy lurkók voltunk akkoriban. A nagy csöndre anyuék is felfigyeltek, és mikor elpanaszoltuk bajunkat, apu akcióba lendült.
- Na, gyerekek, mit szólnátok egy hiper-szuper játékhoz? - kapott fel nyomban, mire mindenki vad visításba kezdett. Apu volt az egyik legjobb apa a világon. Persze csak akkor, ha nem dolgozott, vagy nem volt hulla fáradt a munkája miatt. Általában késő este jött haza, és nyűgösen zuhant az ágyba, csak annyi időt töltöttünk együtt hétköznap, amennyibe egy jó éjt puszi és egy buksi simi belefért. De tudtam, mindezt azért tette, hogy nekem és anyunak a legjobb legyen, épp ezért voltam hálás azért a két percért. Másnak még ennyi sem járt.
- Rendben, adjatok nekem és anyunak negyedórát, amikor pedig a hosszú mutató a hatoshoz ér, gyertek ki a kertbe! - kacsintott ránk, megragadta anyu kezét, és eltűntek a fehér ajtó mögött, ami a konyhába vezetett.
- Vajon mit találhattak ki? - nézett körbe kérdőn Dóri, de mindenki csak a fejét rázva bámult maga elé. Még nekem sem volt ötletem, apuval nem sokat tudtunk eddig együtt játszani, így sajnos nem tudhattam, mennyire lesz hiper-szuper az ötlete, mint azt ő állította.
Ámde minden úgy alakult, ahogy kérték; amikor a hosszú mutató elérte a hatost, nagy örömmel rohantunk ki a nagy zöldbe. A látványtól egy percig alig kaptam levegőt, és éreztem, hogy ezzel a mellettem álló négy pajtás sincs másképp. A kert teljes átalakításon ment keresztül az elmúlt negyedórában, jobban hasonlított egy kalandpálya-féleséghez, mint egy családi ház hátsókertjéhez. Hatalmas, kartonból kivágott hegyek, fák és vízesés volt felállítva imitt-amott, a nagy almafa alatt pedig egy sátor kuksolt. Anyu és apu állt a kert közepén, valamiféle kalóznak öltözve, óriási vigyorral az arcukon.
- Áhoj, tengerészek! Gyertek csak közelebb bátran, ha jól viselkedtek, nem dobunk titeket a cápáknak! - rikkantott apu, és a drámai hatás kedvéért meglóbálta a kampókezét. - Mit gondoltok, mit tartok az ép kezemben?
- Kincses térkép? - válaszolt félénken Misi.
- Így van! - örvendett apu, majd elmagyarázta a játékot. A feladatunk nem volt más, minthogy az utasításokat követve megtaláljuk a nagy ikszet, ami alatt meglelhetjük a kincset. A térképet a kezembe nyomva eloldalogtak apuék, mi pedig magunkra maradtunk izgalmunkkal.
Az első utasításunk a sátorba vezetett, ahol egy kirakós várt minket. Sok veszekedés után csak sikerült kiraknunk, és nevetve jöttünk rá, hogy a képen Pajti, a kutyánk nyalogat egy gombóc fagyit. A fotó körülbelül két éve készülhetett, amikor én még csak öt éves voltam. Éppen a Balatonnál nyaraltunk, fagyizgattunk, mikor Pajti meglökte anyut, akinek kezében megcsúszott a tölcsér, a gombóc pedig a földön kötött ki. Kiskutyánk természetesen élt a lehetőséggel, és már nyalta is az eper ízű, olvadó fagylaltot. Remek nyarat töltöttünk el, rengeteget nevettünk, úsztunk és ettünk. Mire a nyár végén hazaértünk, szomorúan vettük tudomásul, hogy mind a hárman magunkra szedtünk vagy öt kilót.
A második utasítás a hegyekhez terelte a csoportot, feladatként pedig valamelyikünknek meg kellett másznia a hegyet. A karton nem volt sokkal nyúlánkabb nálunk, talán egy-két fejjel magasodott fölénk, így Máté felajánlotta, hogy valakit a nyakába vesz, hogy az át tudja ugrani a szürke ormot. Ági, a maga atlétikai ruganyosságával bátran vállalta magára a szerepet, seperc alatt Máté nyakában volt, és egy bakugrással került a hegy túloldalára. Hangos, félperces tapsviharral jutalmaztunk meg, majd áttértünk a következő utasításra, aminek teljesítéséhez a kartonfákhoz kellett menetelnünk.
Egy egyszerű feladat előtt álltunk most; három kartonból kivágott tölgy egyenesedett ki a földből, nekünk pedig meg kellett találnunk a megfelelőt, ami alatt egy segédeszköz volt elrejtve. Bár elég primitívnek tűnt, mi mégiscsak eltötyörésztünk vele: az utolsónak fennmaradt fa alatt találtuk meg a kedvenc mesekönyvemet egy átlátszó nejlonzacskóba csomagolva, hogy megvédje a koszos földtől. A zacsira egy üzenet volt rajzolva, miszerint a következő állomásunk a vízesés. Ez volt az utolsó megállónk, mi pedig minél hamarabb végezni akartunk, hogy megtudhassuk, mit rejt a nagy X.
A könyvet kinyitva, az első képen megpillantottunk egy vízesést, és innentől kezdve már jött magától a dolog; a könyvben látható képek a kertben is megjelentek, így azokat követve hipp-hopp megleltük az X-et. Izgalmunkban felsikkantottunk, majd eszeveszettül ugrottunk a kincsesládára. Felbontva azt újabb papírt találtunk, amikre különféle finomságok voltak rajzolva: sütik, csokik, cukrok.
- A konyhába! - kiáltottam fel, mint a nagy hadvezérek, és a veszett tömeget egyenesen a konyha felé vezettem. A fehér ajtóra még egy piros X volt felkenve, ennek megörülve pedig vadul rontottunk a finom illatoktól megtelt helységbe.
- Gratulálok gyerekek, rábukkantatok a kincsre! - vigyorogtak anyuék, majd alapos kézmosás után az asztalon heverő édességeknek támadtunk.
Nemhiába, apuék egy remek kalandot hoztak össze nekünk, amivel az egész délután hamar el is telt. Nem sokkal azután hogy belakmároztunk a finomságokból, barátaimért megjöttek a szüleik, így néhány pillanatos búcsút követően már csak hárman álltunk a nappaliban.
Sokat gondolkodtam azon az estén, hogy vajon apuéknak hogyan sikerült megcsinálniuk a pályát negyedóra alatt, ám kérdésemre válaszként csupán csak egy szót kaptam: varázslat. Bár később megtudtam, hogy az egész már egy héttel a délutáni móka előtt meg volt szervezve, abban még most is biztos vagyok, hogy anyuék kincsei a legfinomabbak!

Hikari/Barby Woods

Az esőcseppek kopogtak az ablakon, míg a süvítő szél csavarta a fák friss levelekkel és rügyekkel borított ágait. Bementem anya hálószobájába és kinyitottam a beépített szekrény ajtaját, majd végig néztem a vállfán sorakozó ruhákon. A ruhaneműk alatt dobozok voltak sorba rendezve. Letérdeltem és elkezdtem keresni a családi fényképalbumot a tárolók mélyén. A világoskék színű rekeszben megleltem. Fülig ért a szám a jobb oldalamra tettem a fényképeket és izgatottan, kapkodva rámoltam vissza a dobozokba, hogy mihamarabb fellapozzam a megörökített pillanatokat őrző albumokat. Ezek a fotók igazi relikviának számítottak, tekintve, hogy még az üknagymamámról is akadt kép. Felidéztem magamban azokat a családi összejöveteleket, mikor a nagymamám leültetett maga mellé és mesélt, miközben végig lapoztunk az albumot. A jobbomra nyúltam, mikor a heves mozdulat hatására lesöpörtem egy sötétlila doboz tetejét. A műanyag koppanva ért földet. Felsóhajtottam és közelebb húztam a dobozt, hogy rátegyem a fedelét, azonban a szemem megakadt egy kis ládikán. Az ajtó felé tekintettem, mikor elkezdett motoszkálni a fejembe egy gondolat, hogy nézem meg mit rejt a láda. Megráztam a fejem és azzal érveltem, hogy nem lenne helyes, minden bizonnyal azért van eltéve, mert anyáé. Felemeltem a rekesz tetejét és ide-oda cikázott a tekintetem a doboztető és a láda között. Újra a hátam mögé pillantottam ellenőrizve, hogy anya nem jön, majd megfogtam a faládát és kiemeltem a helyéről. Egy bükkfából faragott, faápolóval le kent ládát fogtam a kezemben, melynek oldalaiba virágok voltak vésve. Végig simítottam a motívumokon és felnyitottam a fadoboz tetejét. Egy papírból hajtogatott daru, szívecske formájú dátumokkal ellátott papírok, összehajtogatott égetett szélű lapok és egy préselt rózsa volt benne. Felvontam a szemöldökömet csodálkozásomban, majd kiemeltem a darut és forgatni kezdtem. Precíz, szép kis papírmadár volt, egy milliméter sem lógott túl egyik oldalon sem. Letettem magam elé a földre, következett a rózsa, majd a szívbe zárt dátumok. Nem sok mindent mondott nekem az a néhány évszám, amely a szíveken állt. Kiemeltem az égetett szélű lapokat, melyekről később kiderült, hogy levelek. Olvasni kezdtem őket, szerelmes verseket és szerelmi vallomásokat tartalmaztak. Jó néhány levelet el kellett olvasnom, mire rájöttem, hogy a B. monogram egy Brandon nevű férfihez tartozik. Megrándult az arcizmom, az édesanyám sosem mesélt nekem a barátjáról. A szívem hevesen kezdett el dobogni az adrenalin hatására. Azon gondolkodtam, hogy mit tegyek? Az izgalmat fokozta, hogy édesanyám kiabálta a nevemet. Gyorsan visszatettem a fedőt a tárolóra, majd a dobozt szélsebesen átvittem a szobámba és eldugtam a ruháim között. Anya abban a percben nyitott be hozzám, mikor elfordultam a szekrénytől.

-        Nem hallottad, hogy kiabálok? - érdeklődött mosolyogva.

-        De hallottam, csak pont most keltem fel.

-        Akkor mit keresel a szekrényednél és az ágyad miért van megvetve... ?- mutatott a megágyazott bútordarabra.

-        Megágyaztam mielőtt feljöttél volna és felkaptam ezt a kardigánt, mert nagyon fáztam – feleltem dörzsölgetve a karomat mintha hideg lett volna.

-        Jól van – biccentett kedvesen. - Azt szeretném megkérdezni, hogy csináljak uborkasalátát a vacsora mellé?

-        Igen – vágtam rá. Anya elmosolyodott, egy puszit nyomott a homlokomra és kilépett az ajtón. - Anyu!

-        Tessék szívem?

-        Nem baj, ha áthívom magamhoz Jamest? - kérdeztem.

-        Nem. Nálunk is vacsorázhat, tudod, hogy mindig szívesen látom őt.

-        Tudom és köszi anya – mondtam, majd miután lement a földszintre becsuktam az ajtót magam mögött. Neki vetetettem a hátamat és egy hatalmas sóhaj szakadt föl a mellkasomból.

Felhívtam a barátomat, aki húsz perc múlva nálunk volt. Köszönt anyunak, majd a szobámba mentünk. Megcsókoltuk egymást és míg ő leült az ágyamra, addig a szekrényemhez léptem és kiemeltem a felsők alól a dobozt. A barátom felvont szemöldökkel nézett rám, mire megnyaltam az ajkam és leültem mellé. Néztem a faládát, míg ő engem, majd megtörte a nyomasztó csendet.

-        Mi az a láda?

-        A családi fényképeket kerestem, mikor anya szekrényének mélyén egy műanyag tárolóban találtam meg. Ez a doboz édesanyám tinédzserkorából való. Egy Brandon nevű fiútól kapott szerelmeslevelek és ajándékok vannak benne.

-        Na és ezek csak ajándékok, amiket anyukád pár évvel ezelőtt kapott, hiszen ő is volt kamasz.

-        Igen, tudom. Nem is ezen van a hangsúly, csak sosem mesélt nekem erről a fiúról. Vajon miért titkolta el, hogy járt Brandonnal?

-        Nem tudom. Szerintem az lenne a legegyszerűbb, ha beszélnél vele.

-        Igazad van. Beszélni fogok vele, amint lesz rá alkalmam – mondtam.

A vacsora egy órával később készen volt és anyuval megterítettünk. Az ezüst szegéllyel díszített tányérokban tálaltuk a rántott húst és a köretet. Az uborkasalátát külön tálakba szedte anya, hogy mindenki úgy ízesítse, ahogy szeretné. Éhes voltam, mégis néha csak túrtam a villámmal a kukoricás rizst. Anyu aggódva pillantott felém, attól félt, hogy nem ízlik a főztje. Egy mosollyal díjaztam az ételt és próbáltam összeszedni magam. Igyekeztem elterelni a gondolatomat, miközben rengeteg kérdés nyomasztott. Az étkezés után kikísértem a barátomat, aki lágyan megcsókolt és átölelt. Sóhajtottam egyet miután elment és visszamentem a házba, mert bár az eső elállt, de nagyon hűvös szél fújt.

Anyu elmosogatott, majd fáradtan rogyott le a nappali közepén húzódó krémszínű bőrgarnitúrára. Bekapcsolta a Tv-t és váltogatni kezdte a csatornákat. Beszélni szerettem volna vele a szekrény mélyén lapuló fadobozról, de mivel pihent, ezért fürdés után visszavonultam a szobámba. Becsuktam az ajtót, kinyitottam a szekrényt és ismét előszedtem a ruhák alól a dobozt. Kinyitottam és megérintettem a préselt rózsát, a papírból hajtogatott darut, a dátumos papírcetliket. Újra és újra elolvastam a leveleket, mintha választ kaphattam volna a sorokból, hogy anyának ez a kapcsolata meddig tartott. A díszes, szépen ívelt betűk azonban hallgattak, nem feleltek a gondolatomban átfutó kérdésekre.

Sokáig gondolkodtam, nem tudtam elaludni, mikor az órára pillantottam éjfélt mutatott a kijelző. A fal felé fordultam és a fejemre húztam a takarót. Megszakadt a szívem, szerették egymást, de valamiért el kellett válniuk. Elszomorodtam, mikor belegondoltam, hogy James-szel szakítanunk kell. Eltereltem a gondolataimat, mert rossz érzés hasított belém. A negatív gondolatok helyett elképzeltem, hogy az oltárhoz vezet, miközben lassan elnyomott az álom.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a Nap gyenge fénye megvilágítja az arcomat. Hunyorogva ültem fel az ágyamban, megdörzsöltem a szemem és nagyot nyújtóztam. Beletúrtam a kócos fekete fürtjeimbe, kimásztam az ágyból és megvetettem. Felvettem a köntösömet, elmentem a fürdőig, ahol megtisztálkodtam és a szobámba visszatérve felöltöztem, végül megfésülködtem. A kezembe vettem a dobozt és a hátam mögé rejtve lementem a földszintre. Édesanyám háttal állt nekem és mosogatott. Tudta, hogy lementem, mégsem fordult meg. Sokat töprengtem, hogy mondjam el neki a titkot, melyet olyan rég óta őrzött. Éjfél előtt ezen is gondolkodtam, de akkor abban a helyzetben mégsem úgy cselekedtem, ahogy elterveztem. Az ujjaim görcsösen szorították a dobozt. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak álltam. Összeszedtem a gondolataimat vettem egy mély lélegzetet és megtörtem a kínzó csendet, mely az igazságtól választott el.

-        Meddig jártál Brandonnal? - kérdeztem nyugodtan, mire megállt a keze egy pillanatra a levegőben, mellyel éppen egy műanyagtányért fogott. Megfordult és sápadtan tekintett rám. - Megtaláltam tegnap a dobozod, amikor a családi fotókat kerestem – a hátam mögül elővettem a ládát. Anya a ládát nézte, miközben vissza kellett nyelnie a könnyeit.

-        Miért nézted meg? - kérdezte anyu.

-        Azért mert nem tudtam mi van benne, de most nem ez a lényeg! Éveken át titkoltad és rejtegetted, sosem meséltél nekem a barátodról, pedig tudod, hogy mennyit kérdezgettem az időtájt, mikor összejöttem James-szel.

-        Igen, tudom – válaszolta anyu és a dobozért jött. Félénken végig simította a kezét a virágos díszítésen, miközben lehunyta a szemét és emlékeket idézett fel magában. Elvette tőlem és az asztalhoz sétált, ahol helyet foglalt.

-        Ennyi? Mást nem mondasz?!

-        Brandonnal tizenöt éves koromban ismerkedtem meg, ő akkor volt tizenhét éves. Fél év barátság után összejöttünk – nyitotta ki a ládát és kivette a rózsát. - Ezt kaptam tőle az első randinkon – mosolyodott el. - Tudta, hogy a vörös rózsa a kedvencem – a daru következett. - Ezt egy borús, őszi napon hajtogatta nekem. Már nem tudom mit kerestem, talán egy dolgozatot, de arra emlékszem, hogy nagyon szét volt pakolva a szobában. Amíg kerestem az eltűnt papírt, addig ő meghajtogatta nekem ezt a madarat – az évszámos papírokat és a leveleket egyszerre vette ki. - A szív alakú papírokra azokat az évszámokat jegyeztük fel, amikor évfordulónk volt. A leveleket pedig akkor írta, mikor egyetemen volt kétszáz kiló méterre tőlem. Egy hétvégén elmentünk megünnepelni a vizsgáinak az eredményeit a bátyával és két barátunkkal. Brandont és engem kivéve mind hárman ittak. Brandon vezetett, az anyós ülésen ült a bátya, mögötte én, középen a barátnőm és mellette az ő fiúja. Az autópályán jöttünk haza, amikor egy kamion áthajtott a mi sávunkba, hogy elkerülje a balesetet elrántotta a kormányt. A kocsi egy árokba zuhant, ő pedig meghalt – ölelte magához édesanyám a leveleket. - Öten utaztunk és annyian is éltük túl – nem értettem, hogy élhették túl öten, mikor a fiú, akit anya szeretett életét vesztette. - Ekkor még nem tudtam, de várandós voltam veled. A baleset után hat héttel derült ki, mert az első hónapban normálisan meg volt a havi vérzésem. A második hónapnál maradt ki, a késése után két héttel pedig elmentem orvoshoz, ekkor tudtam meg, hogy a halott barátom gyermekét hordom a szívem alatt, téged – sírta el magát. - Nem azért nem mondtam el neked, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam, hogy mit reagálnál rá. Ráadásul elrejtettem ezeket a tárgyakat, amikre rá sem bírtam nézni éveken át. Ezek azok a tárgyak, amelyek őrzik az emlékét... - suttogta, miközben megtörölte világos zöld szemét. Lerogytam a lépcsőfokra és magam elé bámultam.

-        Anya én annyira sajnálom... Ha tudtam volna nem vonlak kérdőre, csak tudod, azt hittem, hogy nem akartál beavatni abba, hogy volt egy fiúd, mikor annyi idős voltál, mint én. Kiskoromban volt egy férfi az életedben, ő nem az igazi apám?

-        Justin és én csak barátok voltunk, a gimiben egy osztályba jártunk. Nagyon jól tudta, hogy Brandont szeretem annak ellenére, hogy két évvel azelőtt meghalt. Ő szeretett engem, de én nem tudtam viszonozni az érzéseit, ennek ellenére a lányaként szeretett és nevelt, de tíz éve őt is elvette tőlem az élet, pedig figyelmes támasz volt. Justinra mindenben számíthattam, ő segített át a nehéz éveken Brandon halála után. Az anyám helyett neki mondtam el elsőnek, hogy állapotos vagyok – mesélte. Odamentem hozzá és együtt zokogtunk, miközben átöleltem őt. Néhány perc elteltével elengedtük egymást megtörölte a szemét és rám mosolygott. - Tudod ez a ládika jelentettem nekem mindent addig, míg apád élt, mert azt hittem, hogy ez a láda őrzi minden kincsemet, addig ez volt a kincses ládám, de rájöttem, hogy nem a tárgyakhoz kell kötődnünk, hanem emberekhez. A szívem alatt hordtam a legnagyobb kincset, melyet semennyi emléktárgy nem pótolhat... - ölelt meg újra.

-        Köszönöm anyu! - mosolyodtam el. - Milyen volt...? - kérdeztem tőle félénken. Anyu kinyitotta a nyakában lévő arany szívet, melyben az ő fiatalkori képe és egy fiatal ember képe volt betéve.

-        Ő volt az édesapád... - mondta – Brandon Burnhill.

-        Itt vagyunk egymásnak, szeretlek anyu! - simítottam meg az arcát.

-        Én is téged kicsim!

Anya életének egy titkos részét, akkor értettem meg, mert volt neki egy szerelme tízen éves korában, akit az ég magához szólított, de helyette elküldött engem a Sors anyához, hogy ne legyen magányos, miközben Brandon, vagyis apa emlékét az ő kincses ládájában és a szívében őrizte.

"Lásd meg a varázslatot!" novellaverseny

Ezennel izgatottan kihirdetem az én kis blogom első novellaversenyét, melynek a "Lásd meg a varázslatot!" nevet adtam.
Biztosan érdekel benneteket, miért is ez a neve, úgyhogy sebesen felvilágosítalak benneteket. A feladat elég összetett, de azért nem is olyan bonyolult. A lényeg az lenne, hogy megadok olyan címeket, melyek egyértelműen fantasy műre utalnának, de nektek mégsem egy ilyet kell írnotok (itt jön a csavar).

Olyan hétköznapi helyzetről, kapcsolatról, érzelmekről kellene írnotok, melyet mindannyian átélünk, nap mint nap. Olyan jellemekről, melyeket ismerünk, olyan kapcsolatokról, amelyekben részünk van, de mégis különleges, varázslatos! Segítek nektek, említek egy példát. 

 Két csöppség beszélget. Olyan három évesek lehetnek, és szerelmesek egymásba, ám mind a ketten jól eltitkolják, és játszanak tovább. Aranyos párbeszédüket olvashatjuk, ahogy szép lassan bevallják egymásnak az érzelmeiket. 

Véleményem szerint ez a szituáció magában hordozza a humort és a varázslatot. Biztosan sokunk életében szerepelnek csöpp kisemberek, akik mindenkinél őszintébben tudnak beszélni az érzéseikről anélkül, hogy szégyenkeznének. Ez lenne a feladat: megtalálni a varázslatot az apróbb dolgokban, elmerülni bennük és egy olyan novellát írni, ami annak ellenére, hogy teljesen hétköznapi, ezerszer varázslatosabb tud lenni bármilyen boszorkánynál. 

Mielőtt elfelejteném, itt vannak a címek, melyekből válogathattok kedvetekre:

A kincses láda

A varázspálca hegyéből

Láthatatlan kapu

Életelixír

Tündér szárnyán 

Pokol árnyai

Tenger mélyén

A szirének éneke

(Segít, ha a címeket nem szó szerint értelmezitek. Egy varázspálcát lehet úgy is értelmezni, mint a nagymamám varrótűjét, amelyekkel csodákat művel, hiszen a kezei közül meseszép ruhák kerülnek elő.)

Remélem sikerül olyan címet találnotok, ami megihlet benneteket, és lesz pár jelentkező a versenyre. 

Jelentkezni a bejegyzés alá, kommentben lehetséges, mégpedig december 21 - éig. Ha valaki szeretné, és

előre láthatóan meg is fogja írni a novelláját, mindenképpen jelentkezzen, hiszen ha nem lesz elég jelentkező, kénytelen leszek lefújni a versenyt. (Egy-két ember csak nem versenyezhet magában!)

Szóval amit fel kell tüntetni a kommentben: e-mail címed, amelyikről majd várhatom a novellát. Blogger neved, és a cím, amit választottál. Valamint szívesen venném, ha feliratkoznál, de persze ez nem kötelező, rád bízom, hogy kíváncsi vagy-e az én kis bejegyzéseimre. Plakát, vagy ehhez hasonlót nem kell kitenni.:)

Beküldési határidő: január 10., erre az e-mail címre: ak0842@gmail.com

Azt hiszem elég határidőt adtam, de ha valakinek nem sikerül megírni időre, semmi baj, nem kell kétségbe esni. Lehet velem tárgyalni, és szívesen várok pár napot (no nem egy hónapot, de párat biztosan). 

A nyeremény szerintem úgy a legizgalmasabb, ha meglepetés lesz, úgyhogy számon (ujjaimon) lakat.:)

Remélem sokan jelentkeztek, sokakat megihletett a verseny, és sok szép művet kapok majd a postaládámba! 

Ölel benneteket: Leona G.

Nyitás

Drága idetévedők!

Ezennel hivatalosan is megnyitom a Main Page Leona G. névre hallgató (bármikor szólongatom, nem hallgat a nevére, talán egyszer majd megnevelem) blogomat! 

Ebben a kis virtuális zugban fogom közzétenni azokat a cikkeket, könyvkritikákat és személyesebb véleményeimet, amiket eddig le tudtam írni a SYF-ban, de mára már elfogyott a felület ezeknek a publikálására. (Egy idő után jelentkeztek az elvonási tünetek, így ezzel a bloggal enyhíteném őket.) 

Hogy mit találtok majd itt? Sok-sok könyv esetleg filmajánlót, cikkeket bloggerek által érdekelt témákban, tanácsokat, amik jól jöhetnek egy írótanoncnak, apró mozzanatokat a mindennapokból, melyek mosolyt csalhatnak az arcunkra, novellákat... Mint látjátok, elég színes a skála, és igyekszem amellett, hogy kiírom magamból a megfogalmazódott sorokat, titeket is elhalmozni minél több segítséggel. 

Remélem tetszeni fog, amit művelek, és ha tovább nem is, de egy kritika erejéig körülnéztek az oldalon!

Ölel: Leona G.