Drága pályázók/olvasók!
Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ekkora kimaradással érkeztem meg az eredményhirdetéssel (amit már nem is igazán lehet annak nevezni). Tényleg, bocsánatot kérek mindannyitoktól! Összesen három novella érkezett be, amivel nem akartam megbékélni, így csak vártam, hátha érkezik több, de mostanra be kell látnom, erre nincs sok esély. Viszont így zsűrizni sem szeretnék, mert ugyan mind megérdemelnétek az első helyet, nem szeretnék egyet kiemelni, vagy esetleg sorba állítani a műveket, hiszen azzal megbántanék valakit, amit nem szeretnék. Nagyon sajnálom, hogy nem érkezett be több mű, talán majd máskor több lesz. Itt a három novella, mindenkinek gratulálok, hiszen szép, jól megírt írásokról van szó! Ölel benneteket, Leona G.<3
Lucifer Prince
Tenger
mélyén
Macskaköves utcán az eldobott
cigarettacsikkek, mint ajkain csüngő hazugságok. Merev járásából a hurrikán
szele sem tudná kizökkenteni. Nehéz léptei visszhangot vernek a kopott házak
ablakain. Elgondolkodva mereng valamin, valami fontos dolgon – vagy csak hiszi,
hogy azon. Nem fordít elég figyelmet a külvilágra, előre halad, mintha lenne
célja. Maga elé képzel egy járható utat, amin az akadályok elbújnak előtte,
amin az eltaposott cigarettacikkek nem ragadnak a talpára. A hazugságot nem
bírja lemosni szájáról, fogával az alsó ajkába harap. Fél.
Ismeretlen érzés vert tanyát a
szívében, idegesen morran fel, felkapja magára a kabátot és újra elindul.
Céltalan bolyong, magabiztos járása azonban nem tükrözi a benne tátongó
hatalmas zavartságot. Keményre formált arca elhiteti az idegennel; minden
rendben. Lelassítja lépteit, mintha egy pillanatra megfagyott volna előtte a
világ. Óvatosan körbekémleli az eget, egy pontot keres, mely csak a fejében
létezik. Errefelé sosem csillagos az ég. Lehunyja a szemét, elszámol
tízig, meg akar nyugodni, el akarja felejteni, meg akar tőle szabadulni. Eressz!
Lábainak nem bír parancsolni, futásnak ered.
Alkoholszag és nikotin illatának
bódító egyvelege nyugtatja a testét. Az emberi zajokat elnyomja valami sokkal
hangosabb érzés. Hiányos puzzle, elé tolták a sebzett játékot. Kényszerítve,
hogy játsszon vele. Összetörtem. Nesztelen léptekkel halad az ajtó felé,
lehunyja szemét, nem akarja látni az ezernyi kérdő arcot, a fürkésző
tekintetetek.
Vér cseppen a padlóra, a kés éle
könnyen szakítja át a bőrét, egyenesen a húsáig hatol. Az üvöltő csöndben az
óra kattogása visszhangzik a fejében, megőrjítve ezzel Őt. Lehunyt szemmel tűri
a testén átfutó fájdalmat mely, mint a villámcsapás, hirtelen éri. Vörös
cseppek alvadnak a karján, lehajtott fejjel az üres kirakósra mered. Ujjával
végigsimít a fedelén. Magányos vagyok.
Valami meghalt benne aznap. Az
ostoba puzzle játékok is mind azt a napot idézik. Félelembe öltözve evez át az
emlékek tengerén, pusztítani kíván. A zord Poseidon uralta világban, melyben az
összes kín lakozik. Apró hullám fodrozódása, idilli a csalóka kép mit
kivetítettek szemei elé. Fejében a mosolygó bolondok bilincseiket rángatják,
elveszti az utolsó darabot is ami ehhez a világhoz köti. Érzékien simogatja a
napsugár az arcát, keze a bánat által lett megkötözve. Eressz! Üvegek
éles törmeléke, valami koppan a parkettán. Aztán elhal minden zaj, és csak a
csönd marad, mely fásultan lebeg a szobában.
Tágra nyílt pupillák, mintha
észrevett volna valamit a távolban. Az áthatolhatatlan ködfátyol mögött talán a
boldogság honol, vagy csak egy ostoba reménysugár próbálja becsapni? Erőtlenül
zuhan vissza a kemény padlóra, szemhéjának mázsás súlyát nem bírja el, hiába
viaskodik. Önharcot produkál, puszta kézzel fojtaná magát abba a nyugodt
tengerbe. Nem akarja felkavarni a vizet, nem akarja megtenni. Miért?
Hajnali napsugár tánca, pajkos
szellő kap hajába. Felül, semmi sincs rendben. Kezéhez kap egy bontatlan
whisky-s üveget, mégsem nyitja ki. Nem meri, nem akar újra öntudatán kívül egy
másik helyre kerülni, nem akar az álmaiban háborúzni önmagával. Rekedt sóhaj
szabadul ki ajkai barlangjából, leteszi maga mellém az alkoholt. Felejtsd
el. Felkapja magára a sálat, elindul. Hova menjek? Hova, hogy ne
érezzem?
Egy korsó, majd még egy. Hiába
vonta meg magától a töményet, a sárga nedű éltető forrásként csúszik le torkán.
Kőkemény fagy, mely a pohár aljára vési akaratát, a soha szó összeolvad a
könnyei által korbácsolt bánattal. Ne gondolkozz. Merev kezet érez a
vállán, ijedten kapja fel fejét. Szalmaszőke haj, zöld szemek és egy mosolyra
húzódó száj egy öltöny csomagolásában. Idegesen köhint, nem vevő semmilyen jó
tanácsra, sem kioktatása. Szájához emeli az újabb korsót, még egy pohár
– suttogja magának. Idegen ujjak tapadnak az üvegre, kivéve a kezéből. Düh
villan szemeiben, felpattan ültéből és öklét a férfi arcához emeli. Nem
tudom megtenni. Leengedi karját reszkető teste mellé, lesüti szemét és
kirohan. Tűnj el!
Könny és vér ocsmány masszája mely
karját ékesíti. Felejtés utáni vágyát elnyomja a keserűségnek a szava,
ostorként csap le rá az igazság. Koloncként nevelkedett, zord tekintetű,
ismeretlen emberek sosem láthatták rajta az önpusztítás jeleit. Mosoly mögé
rejtette a tomboló dühét és nyomorúságát. Ágya alatt a hatalmat kereső szörnyek
kitörni kívántak, bosszúból a nyakát kaparták, szörnyű kínokkal teli álmokba
taszítva sérült lelkét. Meghunyászkodva, megtépázva vált egyre nagyobbá, majd a
legnagyobbá, kitörni kívánt. S bár megadatott neki minden, mi kijárt az akkori
sanyarúsága miatt, nem volt boldog. Sosem volt boldog.
Kocsmaszag, érthetetlen kusza
kiáltások. Mélyebbre már úgy sem süllyedhetek. Leül, rendel egy kör
italt, sóhajt. Huppanás hallatszik, valaki letelepedett a mellette lévő székre.
Kíváncsian mered a férfira, felismeri a tegnapi alakot. Mit keres már megint
itt? Megrázza a fejét, a kívánt sörért nyúl.
- Alkoholba fojtott bánat? -
reszelős hang, megüti a fülét. Ijedten pislog fel az idegenre.
- Talán – meghúzza a korsót. - Még
egyet legyen szíves.
Csönd. Megszokott háttérzajként
ivódik belé a részegek harsogó éneke, a pultos fütyörészése.
- Szeretnéd kipróbálni velem? -
kérdezi pajkos mosollyal az arcán. Ez most részeg vagy tényleg őrült?
- Rendben – egyezek meg vele. Már
így is a legmélyén vagyok, rosszabb már nem jöhet.
Kéjes nyögések, forró lehelet perzseli a bőrét. Feszítő érzés mar belé, a gyönyör hirtelen csap le rá, az őrületbe kergeti a társa által keltett vad hullámzás. Valami széttört benne, valami ami eddig makacsul ragaszkodott az olcsó ragasztó tartósságát illetően. Nem bírta tovább, széthullott. Ezernyi darabra, mint élete első vodkás üvegének a szilánkjai. Taposott rajtuk, szitkozódott és sírt. Ez azonban egy teljesen más megvilágítása helyezte az addigi fájdalmát.- Ki vagy? - hangja elcsuklik, a vágy szét akar robbanni benne, de tudni kell. Tudni akarom!- A megmentőd – egy lágy csókot lehet az ajkára, újabb vad hullámzásba kezd. Megőrülök.
Hasító fejfájás, görcsbe rándul a
lába, ahogy megpróbálja ülő helyzetbe tornázni magát. Hová lett?
Megmasszírozva tarkóját, elindul körbekémlelni a házat. Sehol sem leli. Lassan
kullog vissza a szobába, lehuppan az ágyra. Visszaemlékezik az este minden
mozzanatára. Elterül az ágyon – francba, nem vagyok meleg – lehunyja a
szemeit. Éles papír vág a hátába, mi lehet ez?..
„A félelemnek nincsenek karmai,
sem szárnyai. Nem tudnak bántani, nem tudnak megkötözni sem rabul ejteni. A
kényszer uralkodik csak az elméd felett, s te konokul elhitted minden galád
szavát. Undorodtál magadtól, a tetteidtől. Nem vagy rossz ember, csak a
szeretet hiánya fészkelte be magát a szívedbe amit te makacsul elzártál az
emberek elől. Hiába vagyunk ismeretlenek, a szemedből minden látszott. Mert a
szem a lélek tükre, s mint a kincsesláda, a lélek is az ember mélyén, a tenger
fenekén rejtőzik.”
Takács Szandi
Emlékszel még a
kiskorodban játszott
játékokra? Fogócskára, bújócskára? És az
izgalmasabb szórakozásokra, mint például a főzés-sütés műanyag edényekkel és
világító, éneklő sütővel? Vagy az aranyos papás-mamás délutáni programokra,
amikor a kis, pisilni tudó játékbabádat kellett hazahozni az oviból?
Egy gyönyörű nyári délután volt, anyuéknak nem kellett
aznap dolgozniuk, így átjöhetett néhány játszópajtásom a suliból. Dóri, Ági,
Máté és Misi majd kiugrott a bőrükből, mikor kiszabadultunk a kertbe. Bevallom,
én is nagyon boldog voltam, hiszen a nap csodásan ragyogott a tiszta kék égen,
barátok vettek körül, és anyuék is itthon voltak, ami az átlagos hétköznapokon
ritka dolog. Bár biztos nem öt, élénk gyerkőcre vágytak a szabadnapjukon,
mégsem hagyta el szájukat egyetlen egy panaszszó sem, és ezért – így utólag –
nagyon hálás vagyok nekik.
A gyermeki agy csodákra képes. Olyan dolgokat tud lefesteni a fantáziájával, amit egy felnőtt nem érthet meg. Képzeletbeli barátok, színesebbnél színesebb játékok, amik érdekesebbé teszik a délutánjaikat. Meg persze a szüleikét. Egy igazán törődő szülő bármikor képes időt szakítani aktív kis csemetéjére, még akkor is, ha ezeregy más dolga van, ami fontosabb holmi mókázásnál.
Most, ha a kedves olvasó sem bánja, szeretnék elmesélni egy ilyen délutáni mókázást, ami gyermekkorom egyik legszebb emlékét véste a fejembe.
A délután első fele csodásan telt, pancsoltunk a gumimedencében, fogócskáztunk, majd pihenésképp megnéztünk egy-két rajzfilmet. Csakhogy hamar kifogytunk a programokból, egyszerűen semmi nem jutott eszükbe, pedig mind az öten nagy lurkók voltunk akkoriban. A nagy csöndre anyuék is felfigyeltek, és mikor elpanaszoltuk bajunkat, apu akcióba lendült.
- Na, gyerekek, mit szólnátok egy hiper-szuper játékhoz? - kapott fel nyomban, mire mindenki vad visításba kezdett. Apu volt az egyik legjobb apa a világon. Persze csak akkor, ha nem dolgozott, vagy nem volt hulla fáradt a munkája miatt. Általában késő este jött haza, és nyűgösen zuhant az ágyba, csak annyi időt töltöttünk együtt hétköznap, amennyibe egy jó éjt puszi és egy buksi simi belefért. De tudtam, mindezt azért tette, hogy nekem és anyunak a legjobb legyen, épp ezért voltam hálás azért a két percért. Másnak még ennyi sem járt.
- Rendben, adjatok nekem és anyunak negyedórát, amikor pedig a hosszú mutató a hatoshoz ér, gyertek ki a kertbe! - kacsintott ránk, megragadta anyu kezét, és eltűntek a fehér ajtó mögött, ami a konyhába vezetett.
- Vajon mit találhattak ki? - nézett körbe kérdőn Dóri, de mindenki csak a fejét rázva bámult maga elé. Még nekem sem volt ötletem, apuval nem sokat tudtunk eddig együtt játszani, így sajnos nem tudhattam, mennyire lesz hiper-szuper az ötlete, mint azt ő állította.
Ámde minden úgy alakult, ahogy kérték; amikor a hosszú mutató elérte a hatost, nagy örömmel rohantunk ki a nagy zöldbe. A látványtól egy percig alig kaptam levegőt, és éreztem, hogy ezzel a mellettem álló négy pajtás sincs másképp. A kert teljes átalakításon ment keresztül az elmúlt negyedórában, jobban hasonlított egy kalandpálya-féleséghez, mint egy családi ház hátsókertjéhez. Hatalmas, kartonból kivágott hegyek, fák és vízesés volt felállítva imitt-amott, a nagy almafa alatt pedig egy sátor kuksolt. Anyu és apu állt a kert közepén, valamiféle kalóznak öltözve, óriási vigyorral az arcukon.
- Áhoj, tengerészek! Gyertek csak közelebb bátran, ha jól viselkedtek, nem dobunk titeket a cápáknak! - rikkantott apu, és a drámai hatás kedvéért meglóbálta a kampókezét. - Mit gondoltok, mit tartok az ép kezemben?
- Kincses térkép? - válaszolt félénken Misi.
- Így van! - örvendett apu, majd elmagyarázta a játékot. A feladatunk nem volt más, minthogy az utasításokat követve megtaláljuk a nagy ikszet, ami alatt meglelhetjük a kincset. A térképet a kezembe nyomva eloldalogtak apuék, mi pedig magunkra maradtunk izgalmunkkal.
Az első utasításunk a sátorba vezetett, ahol egy kirakós várt minket. Sok veszekedés után csak sikerült kiraknunk, és nevetve jöttünk rá, hogy a képen Pajti, a kutyánk nyalogat egy gombóc fagyit. A fotó körülbelül két éve készülhetett, amikor én még csak öt éves voltam. Éppen a Balatonnál nyaraltunk, fagyizgattunk, mikor Pajti meglökte anyut, akinek kezében megcsúszott a tölcsér, a gombóc pedig a földön kötött ki. Kiskutyánk természetesen élt a lehetőséggel, és már nyalta is az eper ízű, olvadó fagylaltot. Remek nyarat töltöttünk el, rengeteget nevettünk, úsztunk és ettünk. Mire a nyár végén hazaértünk, szomorúan vettük tudomásul, hogy mind a hárman magunkra szedtünk vagy öt kilót.
A második utasítás a hegyekhez terelte a csoportot, feladatként pedig valamelyikünknek meg kellett másznia a hegyet. A karton nem volt sokkal nyúlánkabb nálunk, talán egy-két fejjel magasodott fölénk, így Máté felajánlotta, hogy valakit a nyakába vesz, hogy az át tudja ugrani a szürke ormot. Ági, a maga atlétikai ruganyosságával bátran vállalta magára a szerepet, seperc alatt Máté nyakában volt, és egy bakugrással került a hegy túloldalára. Hangos, félperces tapsviharral jutalmaztunk meg, majd áttértünk a következő utasításra, aminek teljesítéséhez a kartonfákhoz kellett menetelnünk.
Egy egyszerű feladat előtt álltunk most; három kartonból kivágott tölgy egyenesedett ki a földből, nekünk pedig meg kellett találnunk a megfelelőt, ami alatt egy segédeszköz volt elrejtve. Bár elég primitívnek tűnt, mi mégiscsak eltötyörésztünk vele: az utolsónak fennmaradt fa alatt találtuk meg a kedvenc mesekönyvemet egy átlátszó nejlonzacskóba csomagolva, hogy megvédje a koszos földtől. A zacsira egy üzenet volt rajzolva, miszerint a következő állomásunk a vízesés. Ez volt az utolsó megállónk, mi pedig minél hamarabb végezni akartunk, hogy megtudhassuk, mit rejt a nagy X.
A könyvet kinyitva, az első képen megpillantottunk egy vízesést, és innentől kezdve már jött magától a dolog; a könyvben látható képek a kertben is megjelentek, így azokat követve hipp-hopp megleltük az X-et. Izgalmunkban felsikkantottunk, majd eszeveszettül ugrottunk a kincsesládára. Felbontva azt újabb papírt találtunk, amikre különféle finomságok voltak rajzolva: sütik, csokik, cukrok.
- A konyhába! - kiáltottam fel, mint a nagy hadvezérek, és a veszett tömeget egyenesen a konyha felé vezettem. A fehér ajtóra még egy piros X volt felkenve, ennek megörülve pedig vadul rontottunk a finom illatoktól megtelt helységbe.
- Gratulálok gyerekek, rábukkantatok a kincsre! - vigyorogtak anyuék, majd alapos kézmosás után az asztalon heverő édességeknek támadtunk.
Nemhiába, apuék egy remek kalandot hoztak össze nekünk, amivel az egész délután hamar el is telt. Nem sokkal azután hogy belakmároztunk a finomságokból, barátaimért megjöttek a szüleik, így néhány pillanatos búcsút követően már csak hárman álltunk a nappaliban.
Sokat gondolkodtam azon az estén, hogy vajon apuéknak hogyan sikerült megcsinálniuk a pályát negyedóra alatt, ám kérdésemre válaszként csupán csak egy szót kaptam: varázslat. Bár később megtudtam, hogy az egész már egy héttel a délutáni móka előtt meg volt szervezve, abban még most is biztos vagyok, hogy anyuék kincsei a legfinomabbak!
A gyermeki agy csodákra képes. Olyan dolgokat tud lefesteni a fantáziájával, amit egy felnőtt nem érthet meg. Képzeletbeli barátok, színesebbnél színesebb játékok, amik érdekesebbé teszik a délutánjaikat. Meg persze a szüleikét. Egy igazán törődő szülő bármikor képes időt szakítani aktív kis csemetéjére, még akkor is, ha ezeregy más dolga van, ami fontosabb holmi mókázásnál.
Most, ha a kedves olvasó sem bánja, szeretnék elmesélni egy ilyen délutáni mókázást, ami gyermekkorom egyik legszebb emlékét véste a fejembe.
A délután első fele csodásan telt, pancsoltunk a gumimedencében, fogócskáztunk, majd pihenésképp megnéztünk egy-két rajzfilmet. Csakhogy hamar kifogytunk a programokból, egyszerűen semmi nem jutott eszükbe, pedig mind az öten nagy lurkók voltunk akkoriban. A nagy csöndre anyuék is felfigyeltek, és mikor elpanaszoltuk bajunkat, apu akcióba lendült.
- Na, gyerekek, mit szólnátok egy hiper-szuper játékhoz? - kapott fel nyomban, mire mindenki vad visításba kezdett. Apu volt az egyik legjobb apa a világon. Persze csak akkor, ha nem dolgozott, vagy nem volt hulla fáradt a munkája miatt. Általában késő este jött haza, és nyűgösen zuhant az ágyba, csak annyi időt töltöttünk együtt hétköznap, amennyibe egy jó éjt puszi és egy buksi simi belefért. De tudtam, mindezt azért tette, hogy nekem és anyunak a legjobb legyen, épp ezért voltam hálás azért a két percért. Másnak még ennyi sem járt.
- Rendben, adjatok nekem és anyunak negyedórát, amikor pedig a hosszú mutató a hatoshoz ér, gyertek ki a kertbe! - kacsintott ránk, megragadta anyu kezét, és eltűntek a fehér ajtó mögött, ami a konyhába vezetett.
- Vajon mit találhattak ki? - nézett körbe kérdőn Dóri, de mindenki csak a fejét rázva bámult maga elé. Még nekem sem volt ötletem, apuval nem sokat tudtunk eddig együtt játszani, így sajnos nem tudhattam, mennyire lesz hiper-szuper az ötlete, mint azt ő állította.
Ámde minden úgy alakult, ahogy kérték; amikor a hosszú mutató elérte a hatost, nagy örömmel rohantunk ki a nagy zöldbe. A látványtól egy percig alig kaptam levegőt, és éreztem, hogy ezzel a mellettem álló négy pajtás sincs másképp. A kert teljes átalakításon ment keresztül az elmúlt negyedórában, jobban hasonlított egy kalandpálya-féleséghez, mint egy családi ház hátsókertjéhez. Hatalmas, kartonból kivágott hegyek, fák és vízesés volt felállítva imitt-amott, a nagy almafa alatt pedig egy sátor kuksolt. Anyu és apu állt a kert közepén, valamiféle kalóznak öltözve, óriási vigyorral az arcukon.
- Áhoj, tengerészek! Gyertek csak közelebb bátran, ha jól viselkedtek, nem dobunk titeket a cápáknak! - rikkantott apu, és a drámai hatás kedvéért meglóbálta a kampókezét. - Mit gondoltok, mit tartok az ép kezemben?
- Kincses térkép? - válaszolt félénken Misi.
- Így van! - örvendett apu, majd elmagyarázta a játékot. A feladatunk nem volt más, minthogy az utasításokat követve megtaláljuk a nagy ikszet, ami alatt meglelhetjük a kincset. A térképet a kezembe nyomva eloldalogtak apuék, mi pedig magunkra maradtunk izgalmunkkal.
Az első utasításunk a sátorba vezetett, ahol egy kirakós várt minket. Sok veszekedés után csak sikerült kiraknunk, és nevetve jöttünk rá, hogy a képen Pajti, a kutyánk nyalogat egy gombóc fagyit. A fotó körülbelül két éve készülhetett, amikor én még csak öt éves voltam. Éppen a Balatonnál nyaraltunk, fagyizgattunk, mikor Pajti meglökte anyut, akinek kezében megcsúszott a tölcsér, a gombóc pedig a földön kötött ki. Kiskutyánk természetesen élt a lehetőséggel, és már nyalta is az eper ízű, olvadó fagylaltot. Remek nyarat töltöttünk el, rengeteget nevettünk, úsztunk és ettünk. Mire a nyár végén hazaértünk, szomorúan vettük tudomásul, hogy mind a hárman magunkra szedtünk vagy öt kilót.
A második utasítás a hegyekhez terelte a csoportot, feladatként pedig valamelyikünknek meg kellett másznia a hegyet. A karton nem volt sokkal nyúlánkabb nálunk, talán egy-két fejjel magasodott fölénk, így Máté felajánlotta, hogy valakit a nyakába vesz, hogy az át tudja ugrani a szürke ormot. Ági, a maga atlétikai ruganyosságával bátran vállalta magára a szerepet, seperc alatt Máté nyakában volt, és egy bakugrással került a hegy túloldalára. Hangos, félperces tapsviharral jutalmaztunk meg, majd áttértünk a következő utasításra, aminek teljesítéséhez a kartonfákhoz kellett menetelnünk.
Egy egyszerű feladat előtt álltunk most; három kartonból kivágott tölgy egyenesedett ki a földből, nekünk pedig meg kellett találnunk a megfelelőt, ami alatt egy segédeszköz volt elrejtve. Bár elég primitívnek tűnt, mi mégiscsak eltötyörésztünk vele: az utolsónak fennmaradt fa alatt találtuk meg a kedvenc mesekönyvemet egy átlátszó nejlonzacskóba csomagolva, hogy megvédje a koszos földtől. A zacsira egy üzenet volt rajzolva, miszerint a következő állomásunk a vízesés. Ez volt az utolsó megállónk, mi pedig minél hamarabb végezni akartunk, hogy megtudhassuk, mit rejt a nagy X.
A könyvet kinyitva, az első képen megpillantottunk egy vízesést, és innentől kezdve már jött magától a dolog; a könyvben látható képek a kertben is megjelentek, így azokat követve hipp-hopp megleltük az X-et. Izgalmunkban felsikkantottunk, majd eszeveszettül ugrottunk a kincsesládára. Felbontva azt újabb papírt találtunk, amikre különféle finomságok voltak rajzolva: sütik, csokik, cukrok.
- A konyhába! - kiáltottam fel, mint a nagy hadvezérek, és a veszett tömeget egyenesen a konyha felé vezettem. A fehér ajtóra még egy piros X volt felkenve, ennek megörülve pedig vadul rontottunk a finom illatoktól megtelt helységbe.
- Gratulálok gyerekek, rábukkantatok a kincsre! - vigyorogtak anyuék, majd alapos kézmosás után az asztalon heverő édességeknek támadtunk.
Nemhiába, apuék egy remek kalandot hoztak össze nekünk, amivel az egész délután hamar el is telt. Nem sokkal azután hogy belakmároztunk a finomságokból, barátaimért megjöttek a szüleik, így néhány pillanatos búcsút követően már csak hárman álltunk a nappaliban.
Sokat gondolkodtam azon az estén, hogy vajon apuéknak hogyan sikerült megcsinálniuk a pályát negyedóra alatt, ám kérdésemre válaszként csupán csak egy szót kaptam: varázslat. Bár később megtudtam, hogy az egész már egy héttel a délutáni móka előtt meg volt szervezve, abban még most is biztos vagyok, hogy anyuék kincsei a legfinomabbak!
Hikari/Barby Woods
Az esőcseppek kopogtak az ablakon, míg a süvítő szél
csavarta a fák friss levelekkel és rügyekkel borított ágait. Bementem anya
hálószobájába és kinyitottam a beépített szekrény ajtaját, majd végig néztem a
vállfán sorakozó ruhákon. A ruhaneműk alatt dobozok voltak sorba rendezve.
Letérdeltem és elkezdtem keresni a családi fényképalbumot a tárolók mélyén. A
világoskék színű rekeszben megleltem. Fülig ért a szám a jobb oldalamra tettem
a fényképeket és izgatottan, kapkodva rámoltam vissza a dobozokba, hogy mihamarabb
fellapozzam a megörökített pillanatokat őrző albumokat. Ezek a fotók igazi
relikviának számítottak, tekintve, hogy még az üknagymamámról is akadt kép.
Felidéztem magamban azokat a családi összejöveteleket, mikor a nagymamám
leültetett maga mellé és mesélt, miközben végig lapoztunk az albumot. A
jobbomra nyúltam, mikor a heves mozdulat hatására lesöpörtem egy sötétlila
doboz tetejét. A műanyag koppanva ért földet. Felsóhajtottam és közelebb húztam
a dobozt, hogy rátegyem a fedelét, azonban a szemem megakadt egy kis ládikán.
Az ajtó felé tekintettem, mikor elkezdett motoszkálni a fejembe egy gondolat,
hogy nézem meg mit rejt a láda. Megráztam a fejem és azzal érveltem, hogy nem
lenne helyes, minden bizonnyal azért van eltéve, mert anyáé. Felemeltem a
rekesz tetejét és ide-oda cikázott a tekintetem a doboztető és a láda között.
Újra a hátam mögé pillantottam ellenőrizve, hogy anya nem jön, majd megfogtam a
faládát és kiemeltem a helyéről. Egy bükkfából faragott, faápolóval le kent
ládát fogtam a kezemben, melynek oldalaiba virágok voltak vésve. Végig
simítottam a motívumokon és felnyitottam a fadoboz tetejét. Egy papírból
hajtogatott daru, szívecske formájú dátumokkal ellátott papírok,
összehajtogatott égetett szélű lapok és egy préselt rózsa volt benne. Felvontam
a szemöldökömet csodálkozásomban, majd kiemeltem a darut és forgatni kezdtem.
Precíz, szép kis papírmadár volt, egy milliméter sem lógott túl egyik oldalon
sem. Letettem magam elé a földre, következett a rózsa, majd a szívbe zárt
dátumok. Nem sok mindent mondott nekem az a néhány évszám, amely a szíveken
állt. Kiemeltem az égetett szélű lapokat, melyekről később kiderült, hogy
levelek. Olvasni kezdtem őket, szerelmes verseket és szerelmi vallomásokat
tartalmaztak. Jó néhány levelet el kellett olvasnom, mire rájöttem, hogy a B.
monogram egy Brandon nevű férfihez tartozik. Megrándult az arcizmom, az
édesanyám sosem mesélt nekem a barátjáról. A szívem hevesen kezdett el dobogni
az adrenalin hatására. Azon gondolkodtam, hogy mit tegyek? Az izgalmat fokozta,
hogy édesanyám kiabálta a nevemet. Gyorsan visszatettem a fedőt a tárolóra,
majd a dobozt szélsebesen átvittem a szobámba és eldugtam a ruháim között. Anya
abban a percben nyitott be hozzám, mikor elfordultam a szekrénytől.
-
Nem hallottad, hogy kiabálok? - érdeklődött
mosolyogva.
-
De hallottam, csak pont most keltem fel.
-
Akkor mit keresel a szekrényednél és az ágyad
miért van megvetve... ?- mutatott a megágyazott bútordarabra.
-
Megágyaztam mielőtt feljöttél volna és felkaptam
ezt a kardigánt, mert nagyon fáztam – feleltem dörzsölgetve a karomat mintha
hideg lett volna.
-
Jól van – biccentett kedvesen. - Azt szeretném
megkérdezni, hogy csináljak uborkasalátát a vacsora mellé?
-
Igen – vágtam rá. Anya elmosolyodott, egy puszit
nyomott a homlokomra és kilépett az ajtón. - Anyu!
-
Tessék szívem?
-
Nem baj, ha áthívom magamhoz Jamest? -
kérdeztem.
-
Nem. Nálunk is vacsorázhat, tudod, hogy mindig
szívesen látom őt.
-
Tudom és köszi anya – mondtam, majd miután
lement a földszintre becsuktam az ajtót magam mögött. Neki vetetettem a hátamat
és egy hatalmas sóhaj szakadt föl a mellkasomból.
Felhívtam a barátomat, aki húsz perc múlva nálunk volt.
Köszönt anyunak, majd a szobámba mentünk. Megcsókoltuk egymást és míg ő leült
az ágyamra, addig a szekrényemhez léptem és kiemeltem a felsők alól a dobozt. A
barátom felvont szemöldökkel nézett rám, mire megnyaltam az ajkam és leültem
mellé. Néztem a faládát, míg ő engem, majd megtörte a nyomasztó csendet.
-
Mi az a láda?
-
A családi fényképeket kerestem, mikor anya
szekrényének mélyén egy műanyag tárolóban találtam meg. Ez a doboz édesanyám
tinédzserkorából való. Egy Brandon nevű fiútól kapott szerelmeslevelek és
ajándékok vannak benne.
-
Na és ezek csak ajándékok, amiket anyukád pár
évvel ezelőtt kapott, hiszen ő is volt kamasz.
-
Igen, tudom. Nem is ezen van a hangsúly, csak
sosem mesélt nekem erről a fiúról. Vajon miért titkolta el, hogy járt
Brandonnal?
-
Nem tudom. Szerintem az lenne a legegyszerűbb,
ha beszélnél vele.
-
Igazad van. Beszélni fogok vele, amint lesz rá
alkalmam – mondtam.
A vacsora egy órával később készen volt és anyuval
megterítettünk. Az ezüst szegéllyel díszített tányérokban tálaltuk a rántott
húst és a köretet. Az uborkasalátát külön tálakba szedte anya, hogy mindenki
úgy ízesítse, ahogy szeretné. Éhes voltam, mégis néha csak túrtam a villámmal a
kukoricás rizst. Anyu aggódva pillantott felém, attól félt, hogy nem ízlik a
főztje. Egy mosollyal díjaztam az ételt és próbáltam összeszedni magam.
Igyekeztem elterelni a gondolatomat, miközben rengeteg kérdés nyomasztott. Az
étkezés után kikísértem a barátomat, aki lágyan megcsókolt és átölelt.
Sóhajtottam egyet miután elment és visszamentem a házba, mert bár az eső
elállt, de nagyon hűvös szél fújt.
Anyu elmosogatott, majd fáradtan rogyott le a nappali
közepén húzódó krémszínű bőrgarnitúrára. Bekapcsolta a Tv-t és váltogatni
kezdte a csatornákat. Beszélni szerettem volna vele a szekrény mélyén lapuló
fadobozról, de mivel pihent, ezért fürdés után visszavonultam a szobámba.
Becsuktam az ajtót, kinyitottam a szekrényt és ismét előszedtem a ruhák alól a
dobozt. Kinyitottam és megérintettem a préselt rózsát, a papírból hajtogatott
darut, a dátumos papírcetliket. Újra és újra elolvastam a leveleket, mintha
választ kaphattam volna a sorokból, hogy anyának ez a kapcsolata meddig
tartott. A díszes, szépen ívelt betűk azonban hallgattak, nem feleltek a
gondolatomban átfutó kérdésekre.
Sokáig gondolkodtam, nem tudtam elaludni, mikor az órára
pillantottam éjfélt mutatott a kijelző. A fal felé fordultam és a fejemre
húztam a takarót. Megszakadt a szívem, szerették egymást, de valamiért el
kellett válniuk. Elszomorodtam, mikor belegondoltam, hogy James-szel
szakítanunk kell. Eltereltem a gondolataimat, mert rossz érzés hasított belém.
A negatív gondolatok helyett elképzeltem, hogy az oltárhoz vezet, miközben
lassan elnyomott az álom.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy a Nap gyenge fénye
megvilágítja az arcomat. Hunyorogva ültem fel az ágyamban, megdörzsöltem a
szemem és nagyot nyújtóztam. Beletúrtam a kócos fekete fürtjeimbe, kimásztam az
ágyból és megvetettem. Felvettem a köntösömet, elmentem a fürdőig, ahol
megtisztálkodtam és a szobámba visszatérve felöltöztem, végül megfésülködtem. A
kezembe vettem a dobozt és a hátam mögé rejtve lementem a földszintre.
Édesanyám háttal állt nekem és mosogatott. Tudta, hogy lementem, mégsem fordult
meg. Sokat töprengtem, hogy mondjam el neki a titkot, melyet olyan rég óta
őrzött. Éjfél előtt ezen is gondolkodtam, de akkor abban a helyzetben mégsem
úgy cselekedtem, ahogy elterveztem. Az ujjaim görcsösen szorították a dobozt.
Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak álltam.
Összeszedtem a gondolataimat vettem egy mély lélegzetet és megtörtem a kínzó
csendet, mely az igazságtól választott el.
-
Meddig jártál Brandonnal? - kérdeztem nyugodtan,
mire megállt a keze egy pillanatra a levegőben, mellyel éppen egy
műanyagtányért fogott. Megfordult és sápadtan tekintett rám. - Megtaláltam
tegnap a dobozod, amikor a családi fotókat kerestem – a hátam mögül elővettem a
ládát. Anya a ládát nézte, miközben vissza kellett nyelnie a könnyeit.
-
Miért nézted meg? - kérdezte anyu.
-
Azért mert nem tudtam mi van benne, de most nem
ez a lényeg! Éveken át titkoltad és rejtegetted, sosem meséltél nekem a
barátodról, pedig tudod, hogy mennyit kérdezgettem az időtájt, mikor
összejöttem James-szel.
-
Igen, tudom – válaszolta anyu és a dobozért
jött. Félénken végig simította a kezét a virágos díszítésen, miközben lehunyta
a szemét és emlékeket idézett fel magában. Elvette tőlem és az asztalhoz
sétált, ahol helyet foglalt.
-
Ennyi? Mást nem mondasz?!
-
Brandonnal tizenöt éves koromban ismerkedtem
meg, ő akkor volt tizenhét éves. Fél év barátság után összejöttünk – nyitotta
ki a ládát és kivette a rózsát. - Ezt kaptam tőle az első randinkon –
mosolyodott el. - Tudta, hogy a vörös rózsa a kedvencem – a daru következett. -
Ezt egy borús, őszi napon hajtogatta nekem. Már nem tudom mit kerestem, talán
egy dolgozatot, de arra emlékszem, hogy nagyon szét volt pakolva a szobában.
Amíg kerestem az eltűnt papírt, addig ő meghajtogatta nekem ezt a madarat – az
évszámos papírokat és a leveleket egyszerre vette ki. - A szív alakú papírokra
azokat az évszámokat jegyeztük fel, amikor évfordulónk volt. A leveleket pedig
akkor írta, mikor egyetemen volt kétszáz kiló méterre tőlem. Egy hétvégén
elmentünk megünnepelni a vizsgáinak az eredményeit a bátyával és két
barátunkkal. Brandont és engem kivéve mind hárman ittak. Brandon vezetett, az
anyós ülésen ült a bátya, mögötte én, középen a barátnőm és mellette az ő
fiúja. Az autópályán jöttünk haza, amikor egy kamion áthajtott a mi sávunkba,
hogy elkerülje a balesetet elrántotta a kormányt. A kocsi egy árokba zuhant, ő
pedig meghalt – ölelte magához édesanyám a leveleket. - Öten utaztunk és
annyian is éltük túl – nem értettem, hogy élhették túl öten, mikor a fiú, akit
anya szeretett életét vesztette. - Ekkor még nem tudtam, de várandós voltam
veled. A baleset után hat héttel derült ki, mert az első hónapban normálisan
meg volt a havi vérzésem. A második hónapnál maradt ki, a késése után két
héttel pedig elmentem orvoshoz, ekkor tudtam meg, hogy a halott barátom
gyermekét hordom a szívem alatt, téged – sírta el magát. - Nem azért nem
mondtam el neked, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam, hogy mit reagálnál
rá. Ráadásul elrejtettem ezeket a tárgyakat, amikre rá sem bírtam nézni éveken
át. Ezek azok a tárgyak, amelyek őrzik az emlékét... - suttogta, miközben
megtörölte világos zöld szemét. Lerogytam a lépcsőfokra és magam elé bámultam.
-
Anya én annyira sajnálom... Ha tudtam volna nem
vonlak kérdőre, csak tudod, azt hittem, hogy nem akartál beavatni abba, hogy
volt egy fiúd, mikor annyi idős voltál, mint én. Kiskoromban volt egy férfi az
életedben, ő nem az igazi apám?
-
Justin és én csak barátok voltunk, a gimiben egy
osztályba jártunk. Nagyon jól tudta, hogy Brandont szeretem annak ellenére,
hogy két évvel azelőtt meghalt. Ő szeretett engem, de én nem tudtam viszonozni
az érzéseit, ennek ellenére a lányaként szeretett és nevelt, de tíz éve őt is
elvette tőlem az élet, pedig figyelmes támasz volt. Justinra mindenben
számíthattam, ő segített át a nehéz éveken Brandon halála után. Az anyám
helyett neki mondtam el elsőnek, hogy állapotos vagyok – mesélte. Odamentem
hozzá és együtt zokogtunk, miközben átöleltem őt. Néhány perc elteltével
elengedtük egymást megtörölte a szemét és rám mosolygott. - Tudod ez a ládika
jelentettem nekem mindent addig, míg apád élt, mert azt hittem, hogy ez a láda
őrzi minden kincsemet, addig ez volt a kincses ládám, de rájöttem, hogy nem a
tárgyakhoz kell kötődnünk, hanem emberekhez. A szívem alatt hordtam a
legnagyobb kincset, melyet semennyi emléktárgy nem pótolhat... - ölelt meg
újra.
-
Köszönöm anyu! - mosolyodtam el. - Milyen
volt...? - kérdeztem tőle félénken. Anyu kinyitotta a nyakában lévő arany
szívet, melyben az ő fiatalkori képe és egy fiatal ember képe volt betéve.
-
Ő volt az édesapád... - mondta – Brandon
Burnhill.
-
Itt vagyunk egymásnak, szeretlek anyu! -
simítottam meg az arcát.
-
Én is téged kicsim!
Anya életének egy titkos
részét, akkor értettem meg, mert volt neki egy szerelme tízen éves korában,
akit az ég magához szólított, de helyette elküldött engem a Sors anyához, hogy
ne legyen magányos, miközben Brandon, vagyis apa emlékét az ő kincses ládájában
és a szívében őrizte.
Szia,
VálaszTörlésKöszönöm szépen, hogy kitetted, azonban adódott egy aprócska hiba.
,,A gyermeki agy csodákra képes."
egészen eddig:
,,Bár később megtudtam, hogy az egész már egy héttel a délutáni móka előtt meg volt szervezve, abban még most is biztos vagyok, hogy anyuék kincsei a legfinomabbak!"
Egy másik író műve.
Kicsit furcsálltam is az elején, ki lehetne javítani?:)
Szia!:))
TörlésNe haragudj, igazad van! Elnézést, csak valami rosszul másolódott át... nem is értem! Azonnal kijavítottam, köszönöm, hogy szóltál. (Nem igazán passzolt össze a két szövegvilág. xd)
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Törlés